Mickey webnaplója

Mivel a nemzetközi helyzet fokozódik, előkaptam az általam olyannyira fontos üzenetet hordozó kétsorost, melyet Szalay László az 1800-as évek elején írt és tett közzé (Kodály: Visszatekintés II. 319. o.), s melyet Kodály Zoltán megzenésített (tán 1944-ben). A kétsoros szövegét szeretném ország-világ elé kürtölni, ahogy csak kifér a torkomon:
Magyar magyart rontja, kár,
bár több esze volna már.  
Ez az intelligensnek mondott és tartott nemzet hogyhogy nem képes az epigrammai sűrűségű sorokat befogadni, megérteni és magáévá tenni? Alig tudom felfogni. Kinek az érdeke az állandósuló széthúzás, pártoskodás, az emberek egymásnak ugrasztása. Óhatatlanul arra gondolok, hogy a rómaiak bölcsességét alkalmazzák ellenünkre (Divide et impera! Oszd meg és uralkodj!).
Ne kérdezd, hogy kik? Én se tudom pontosan, de tényként tapasztalom.   
Mit tehet a magamfajta az ellenségeskedés csillapítására?
Javasolom, hogy aki a közösségi portálokon, a FB-on, akárhol az ellenségeskedés hangnemével találkozik, alkalmazza a Szalay-féle szlogent. Hátha egyszer észhez térünk, még mielőtt nincs késő.
A mai Országház előtti tüntetők tudják, hogy mit szeretnének? Azt, hogy mondjon le. És aztán...? Hogyan tovább? Kikkel, miféle célokat maguk elé tűzve? A sárdobálással nem megyünk semmire. Megmutatták ezt a közlemúlt történései.
Elvileg a kulcsszó a párbeszéd. De valamilyen oknál fogva nem akar működni, netán gyakorolni kellene. Vajon hányan tudják, hogy ha megkétszereznék a jövedelmüket, seperc alatt természetesnek tekintenék, s ugyanúgy elégedetlenkednének, mint korábban. Jól mutatja a jelenséget az állandóan tüntető franciák helyzete. Különb gazdasági helyzetben élnek nálunk, s csaknem állandóan tüntetnek, sztrájkolnak. Meg tudná valaki fogalmazni, hogy mekkora az a jövedelemösszeg, amire egy ember azt mondja: elég?
(Márai megírta A szegények iskolájában: Ha egy kapitalista elégedett a jövedelmi viszonyaival, akkor rossz kapitalista.)
Ha igaza volt, nincs az a hatalom, amely a burrogók igényeinek képes volna megfelelni. Éltünk mi már sokkal szerényebb viszonyok között is.
Lassan ideje újabb csasztuskát faragni a magyar-lengyel barátságról szóló mintájára. Ma alighanem mindkét sor végére kérdőjel kívánkoznék. Szeretném, ha egyszer pontot tehetnénk a végükre. Megérem?
Magyar-magyar két jó barát?
Együtt harcol s issza borát?
 Összefoglaló a 2Sám 3-hoz. Hebronban öt asszonytól született egy-egy fia Dávidnak. Kitérő: Saul mellékfeleségét, Ricpát Abner, a király fővezére magáévá tette. Emiatt összetűzött Saul fiával, aki a háremet megörökölte. Abner keresi a kapcsolatot Dáviddal, aki egy feltétellel fogadja: hozza vissza neki Saul lányát, Micpát, akit időközben Paltielhez adtak. (Nem derül ki, miért.) Kérése teljesül: Abner felkeresi Dávidot, aki lakomát csap tiszteletére. Abner elindul, hogy Izraelt Dávidhoz édesgesse. Ám Joáb szemére veti Dávidnak, hogy elhibázott taktikai lépést tett. Utána indul Abnernek és leszúrja. Dávid tisztességesen eltemeti Abnert. Böjtöl, elhatárolódik Joábtól, s megátkozza őt. Közöm. Mi tagadás, vannak a fejezetben történések. Afrikában ma is az számít „király”-nak, aki utódainak se szeri, se száma. A nagy sokaság a törzset képes védeni, ha kell terjeszkedni – akár fegyveres úton is. Ami pedig a politikai gyilkosságot illeti, akkor még nyilvánvaló volt, ki a tettes. Korunkra mintha sunyibb volna ez a gyakorlat is. Avagy lehet tudni, ki ölte meg Kennedyt, ki akasztotta fel Szaddam Huszeint? Még kevésbé azt, hogy kik álltak, állnak a politikai gyilkosságok hátterében.