Mickey webnaplója

Dave Clark Five: The Time. Mielőtt elfeledem, hogy már kikopiztam a lelőhelyét, idemásolom, hogy akit érdekel, meghallgathassa egyik kedvencemet, az időről szóló beat-számot, amely inkább jazz, mint beat. https://www.youtube.com/watch?v=T6UmZbN2WQ4
Vannak jobb dallamú, izgalmasabb ritmusú, fülbemászóbb, táncolásra pezsdítőbb zenék, mégis napok óta kísért ez a Dave C.-szám, azóta, hogy rátaláltam.  Miért is? Próbálom megidézni, hogy mit hallunk.
A szám kereteit megadó éles ütéseket. Tehát először a dob kap szerepet néhány taktus erejéig.  Olyan kimért egyenletességgel szól, hogy azt gondolnám, nem is dob, hanem metronóm. Azt mondja el, hogy a kronosz egyforma kérlelhetetlenséggel, egyhangúsággal, megállíthatatlanul folyik és jelöli ki a történések egymásutánjának az idővetületét. S a zene befejeztével újra csak a feszes ritmus hallatszik rövid ideig. Se nem siet, se nem késik, de halálos biztonsággal halad a múltból a megfoghatatlan jelenen át a jövőbe, hogy abból is múltat csináljon. (Hiszen emlékezünk visszafelé.) Erre az egyenletes ütemű és erősségű ütésekre épül egy szaxofonjáték, amely hol siet, hol lezseren fújja a magáét, olyan mint az életünk. Hol nekilódul, hol ellankad. Tehát a szaxi körbefolyja, körbetáncikálja az élet idővázát, és elmondja, hogy vannak fellángolásaink s vannak mélabús ügyeink. Ehhez társul még az előzőeket fűszerező billentyűs a maga cifráival, s arról szól, hogy az élet társas, az élet teli van rögtönzésekkel, párbeszéddel, hangulati gazdagsággal, stb. Amennyire érzékelem, még egy acélseprő is keverget a dobon. Ez a jazz-ben, swingben megszokott. Itt egy kicsit mintha az élet háttérzajait hozná állandó sistergésével.
Ismerem az Aranynak tulajdonított marginális megjegyzést: Gondolta a fene. Most mégis hasznosnak véltem kiírni azt, hogy miféle emóciókat, miféle húrokat pendített meg a fenti című szám bennem. Gondoltam én, s nem a fene.
De ha már. Mindenki tudja, hogy kötődésem a zenéhez, több mint félévszázados. Sokat hegedültem, kísérleteztem zongorázással gitározással, s mindenekelőtt a mások által többnyire utált szolfézst szerettem. Ez tárta fel előttem a hangok, ritmusok rendszerét, a tiszta ének összhangzásának a szépségeit, a karéneklés alapjait. Nem sorlom tovább. Fejlesztett és kész. A következőkben hasonló pozitív élményhez juttatja hallgatóit Bobby McFerrin sajátos szolfézsórájával. http://www.ted.com/talks/bobby_mcferrin_hacks_your_brain_with_music Hallgassátok, és szeressétek meg a zenét. Ez a találékony muzsikus „néhány lépést tesz” annak érdekében, hogy hallgatóságát közelebb vigye a zeneértéshez. Rövid, szellemes és kellemes hangzásokat produkál.
Összefoglaló a 2Krón 14-hez. Abija fia, Aza azt tette, ami jó és helyes az Úr szemében. Magyarán a mózesi törvények szerint alakította az életet Júdában. Nagy serege is volt, 300 000 dárdása, 280 000 íjásza. Ám a kusita Zerachnak 1000x1000 katonája volt. Ez 1 millió, ugye. Mivel ellenük vonult, Aza az Úr segítségét kérte. Ezután – idézem – „az Úr megverte a kusitákat. Megfutamodtak, és senki se maradt életben közülük. Aza serege kifosztotta az összes várost, rengeteg juhot és tevét zsákmányoltak.” Közöm. A számok hitelességéről nem kezeskedem. Úgy mérhették fel őket, mint a tüntetés résztvevőit napjainkban. Innen nézve milliós volt az ellenség, onnan nézve jó, ha 100 000 főből állt a csapat. Csak a példa kedvéért: Helyi becslések szerint kb. 5000 ember halt meg Ukrajnában manapság a csatározások során. Német becslések szerint ennek kb. a tízszerese a reális szám. Én persze azt szeretném, ha egy se halna meg. Minek megölni valakit, akit szülei felneveltek, vagy minek szülni és minek felnevelni gyerekeket? Hogy ágyútöltelékké tegyék őket? Eszünkre jöhetnénk már, a hadiiparnak pedig ideje lenne profilt váltani, mert tevékenysége hatalmas károkat okoz Isten szép világában.