Lemenni a Duna-partra jó 25 éve, ideköltözésünk idején kész felüdülésnek számított. Hamar odaértünk, vonzott a látvány, mágnesként a Duna, jókedvűen igyekeztünk a partot mielőbb meglátni. Telt-múlt az idő, egyre fáradságosabbnak találtam a partra való sétát. Kivitettem magamat busszal valameddig északra, hogy onnan a parti sétányon hazagyalogoljak. Ma már ez is ritkán fordul elő velem. Kimegyünk a part közelébe kocsival. Tegnap ennél is komfortosabb sétánk esett. Robi kocsijával menetünk a parthoz, hogy a folyóágy mentén sétálgatva, álldogálva, üldögélve fotózgatva figyeljük a körülöttünk zajló életet: A tőkésrécék, sirályok, kormoránok, különféle fajtájú kutyák (csak Kati és Robi tudták, mifélék ezek) harmonikus mozgását, s a fiatalok vidámságát, foglalatosságait; azokat a látnivalókat, amelyek évezredekkel korábban élt eleink elé tárultak, ha átnéztek a túlsó partra. Mi, fiúk bemutattuk kavics-kacsáztató művészetünket, Blansi összeszedte az uszadékfákat. El voltunk egy darabig. Készült néhány fotó, amelyeket három albumba kellett szortíroznom. Az unokát az unokákhoz, K-R párost saját albumukba, s a tárgyakat pedig a 2015.1 albumba. Senkit nem akarok elrémíteni, de a képek és videók száma hihetetlen mértéket öltött. Számuk veri a 20 000-t. Elhelyezésükben van némi rendszer. A tájképek beazonosítása olykor nehézséget jelent mindenkinek, aki nem volt ott, ahol én jártam. Sokukról már én se tudnám megmondani, hogy Óbuda–Budakalász között éppen melyik hegyoldalban készültek. Ezek enyészetre vannak ítélve, még akkor is, ha a helytörténet használhatná őket. Majd használ másokat. A személyek fotói érdekesebbek lehetnek családonként azoknak, akik szerepelnek rajtuk.
Tegnap a legsikerültebb képen személyek is látszanak, nem miattuk készült a kép, hanem azért, hogy felidézzem a Duna-part menti hangulatot. Ha festő készítette volna, kicsit jobban ügyelt volna a figurák beállítására, de hát nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem. Így szórt a kompozíció, amely egyébként az impresszionisták által oly sokszor megfestett hangulat szerettem volna felidézni (Manet, Renoir, a pointilista Seurat). Felrakom a Fb-ra, hátha nem tiltakozik senki ellene.       
Összefoglaló a Neh 5-höz. A nép panaszkodik. Zálogba kell adnunk fiainkat és lányainkat vagy rabszolgának, hogy gabonát szerezhessünk. Mezeinket szőleinket, házainkat el kell zálogosítani az éhínség miatt. A kormányzók súlyos terhet raktak a népre. Napi 40 sékel ezüstöt szedtek tőlük és szolgáik is szorongatták őket. Nehemiás változtat a helyzeten. Maga jár elöl jó példával. Nem veszi fel a kormányzói járandóságot, asztalánál 150 munkása étkezik. Naponta az étkezéshez egy ökörrel, hat kossal, és szárnyasokkal, megfelelő mennyiségű borral járul hozzá. Az elöljárókat rábeszéli, hogy ugyan nincs jóbel év, mégis fejezzék be a nép sanyargatását, szolgáltassák vissza mindazt, amit zálogba átvettek, a rabszolgákat engedjék haza. Közöm. Nem cifrázom hosszasan, csak elmélázom rajta, hogy a világra ma is ráférne néhány Nehemiás, az arányos közteherviselést és a népjólétet szeme előtt tartó nagyhatalmú politikai vezető. Ehhez alighanem először le kellene tenni azt a mérhetetlenül sok egymásra fogott fegyvert. Üres kézzel könnyebb kezet fogni, üres kézzel könnyebb a másikat megölelni.