Mickey webnaplója

Azon gondolkoztam, hogy ami megérett bennem, milyen címen közöljem: Apák és nagyapák; Adok s kapok; Kölcsönös bizalom; Éltető szeretet... Egyforma súlyúak.
Mindjárt világos lesz, hogy mire gondolok.
Tegnap élesen belém hasított: Szeretett lények vagyunk, a szeretet közegében élünk. Innen: „Az Isten szeretet.” (1Jn levél) Mivel pedig „benne élünk, mozgunk és vagyunk” – ld. Pál beszéde az athéni Areopaguszon –, adódik, hogy a szeretet közegében vagyunk. Az már vallott hitemből fakad, hogy a keresztség jelével Isten „gyermekévé fogadott”. Nos, ez az alapállás.
Voltam apa. Kicsit talán vagyok is. Az apává levés attitűdje nekem meghatározó módon a gondoskodásé volt. Gondoskodás arról, akit szeretek, s gondoskodás azokról, akik születtek, s akiket együtt szeretünk. Ebből fakadt egyfajta viszony. A bizalomé. Ezt láttuk gyermekeink szemében is. A feltétlen bizalmat.  Mostanság, amikor unokáink átlátogatnak és belakják a lakást, ide labdát gurítva, oda LEGO-épületeket, a harmadikban pedig párnacsatázunk (gyereknyelven: box-háborúzunk), akkor visszajönnek a szülőként megtapasztalt emlékek: ugyanaz a feltétlen bizalom s vágy arra, hogy személyesen foglalkozzunk a még igen kicsi, de máris nyiladozó értelmű unokákkal.
Megéljük azt, hogy magunkat adva mennyivel többet kapunk vissza a gyerekek gyerekeitől, akik hálásak minden jó szóért, szeretnek nálunk szaladozni, csúszni-mászni, csemegézni az eléjük tett ételekből, italokból.
Ezt úgy hívják, hogy kölcsönös szeretet. Konklúzió, ha egyáltalán kell ilyen: Ha mi így szeretjük unokáinkat, gyerekeinket, s ők viszont, mennyivel inkább szeret az, Aki van, Aki végtelen.
Ezek után mégis csak kell valami címet találnom a poszt elejére.      
60. ZSOLTÁR. IMA HÁBORÚ IDEJÉN (A karvezetőnek a „Liliom a bizonyíték” szerint – miktam Dávidtól; okulásul írta, amikor kivonult a két folyó arámjai és Coba arámjai ellen; amikor Joáb visszatért és a Só-völgyben megverte az edomitákat, tizenkétezer embert.) Eltaszítottál minket, Istenem, áttörted sorainkat, megharagudtál ránk, de most térj vissza hozzánk! Megremegtetted az országot és megszaggattad. Gyógyítsd meg sebeit, mert összeomlik. Nehéz sorsot adtál ennek a népnek, bódító bort adtál innunk. Akik félnek téged, azoknak jelt adtál, hogy megmeneküljenek az íj elől. Igen, hogy megmeneküljenek, akiket szeretsz. Segíts jobboddal és hallgass meg minket! Isten egykor így szólt szentélyében: „Örömmel osztom szét Szichemet és fölmérem Szukkot völgyét, az enyém Gileád, az enyém Manassze, s Efraim a fejem sisakja, Júda pedig a kormánypálcám. Moáb azonban mosdótálam, sarumat ráteszem Edomra. Kiálts hát győzelmet, Filisztea! Ki vezet el az erős városhoz, ki kísér el Edomba? Nemde eltaszítottál bennünket Istenem, hogy nem vonulsz ki többé seregünkkel? Nyújts segítséget az ellenség ellen, mivel az emberi segítség ingatag! Istennel majd bátran küzdünk, s ő letiporja ellenségünket. Közöm. Harc és harc, folyamatos szinte a küzdelem ebben a békétlen világban. Nemcsak az ószövetség idején volt így, hanem ma is. Elég, ha csak az országhatárunk mentére gondolunk. Elég, ha összevetjük, mit szabad egy hazai bennszülöttnek, és mit egy népvándorlásban részt vevőnek. Óriási a különbség. Pedig a cél: megőrizni a törvényességet, mert különben sorsunk a káosz és az ököljog. Ma még kétesélyes az egymásnak feszülés. Nagyjából két tábort néz farkasszemet. Az egyik Allahot szólítja, a másik a keresztények Istenét. A pénzvilág meg kárörvendve nézi, hogy mi történik, csak fogyjon a lőszer és a fegyver: Inter duos litigantes tertius gaudet. Mivel egy Isten van, hozzá fohászkodunk. Az ő kegyelme fog érvényesülni mindenféle ellenkező esélyek ellenére.