Két napja megnéztem a Mel Gibson-féle passiót. Írtam is róla. Most is azt teszem. Nézem a filmet a számítógépen.
Ránézek az idővonal végére.
Két óránál valamivel hosszabb a film.
Ránézek az órára.
Még másfél óra a szenvedésből, még egy óra, még mindig félóra.
Kinézek az ablakon.
Egy Siemens-vonat húz át az ablakkivágásban.
A töltésen haladva mit sem tud róla, hogy én itt benn Krisztus kínszenvedésének szemlélője vagyok. A film valósága és a külső tér valósága egy valóság, és mégse az. Az egy valóság két szélső helyzetű része. Itt a mindent tudó előre látó, és mégis minden szenvedést felvállaló Krisztus végtelen kínjának soron következő darabkája, ott a relatív komfort letéteményese, a biztonságosnak vélt utazás képe. Én pedig a kettő között ülök nem túl kényelmes, leselejtezésre váró forgószékemben. És szemlélem ezt és azt.
Érzéseimet persze elsősorban az értünk-szenvedés megtestesítőjével történtek, Krisztus szenvedése és kereszthalála uralja.
***
A torinói lepel alapján a mai technika jóvoltából megalkották Krisztus plasztikus testét. Kb. 1,80 magas férfi volt, egy fejjel magasabb kortársai átlagmagasságánál. Testét kb. hatszáz, ostorcsapás okozta sérülés fedte. Arca nagyon hasonlít a korai Krisztus-ábrázolások tekintetéhez. (Emerick Katalin említi, hogy sírjában az alá és fölé tett külső gyolcsokon megjelentek a szenvedésének lenyomatai.) A dolog rendkívülisége abban áll, hogy a belső gyolcsok tiszták maradtak. És mégis.    
***
Mikor egy gyenge kórust hallgatok, belső drukk van bennem, hogy vajon végig tudják-e énekelni a vállalt művet nagyobb hamisságok, megtorpanások, kihagyások nélkül. Pedig a zeneélvezetnek nem erről kellene szólnia, hanem át kellene adnunk magunkat annak a közegnek, amely éteri magasságokba lendíti a hallgatókat, mert igazi beleéléssel szólal meg a mű. Amikor a kórus tagjai nem tudnak téveszteni, mert benne vannak a muzsikában, és a zene szárnyalásának önfeledt részeivé válnak. A reneszánszban sok ilyen kórus lehetett.
Nincs egy hete, hogy egy ortodox-éneket fújó kar ebben az élményben részesített. Hangzásvilágának tökéletes tisztasága, a közös éneklésbe beleolvadó szólamok egyöntetűsége megdobogtatta szívemet. Szép rádiófelvétel volt.   
***       
A GULAG-ból idézem.
„Fasztyenko átkarolta a vállamat és így beszélt:
   Helyt állni az igazságért
   Semmi: azért ülni kell!”
Nem tudom oroszul, de a szójáték magyarra tétele kitűnő, akár tükörfordítás, akár nem az.
Van ilyen, amikor jel értékű emberek ülnek, akik bár nem akarnak ülni, de a börtönt és a szenvedést is vállalják, ha sorsuk úgy hozza, hogy nem lehet a börtönt elkerülni.
Hány ilyen volt idehaza is.