Mickey webnaplója

Immár tizennyolc napja, hogy megműtöttek.
Kérdezte az orvos, hogy milyen műtétjeim voltak korábban. Mondom: egyszer volt műtétem. 13 éves koromban kivették manduláimat. Azóta semmi. Engem nem szoktak műteni.
Eddig.
A műtét maga teljesen hidegen hagyott, amennyiben altattak, amennyiben epidurálisan fájdalomcsillapítottak.
Kérem szépen, olyan érzéketlen volt a testem, hogy simán kettéfűrészelhettek volna derékban, mit sem éreztem volna belőle.
Nem úgy a doktor.
Mivel – mondják – három és fél órás volt az operáció, ő álltában alaposan elfáradhatott. Aztán cseréltünk. Ő pihent, én meg egyre jobban elfáradtam. Sokáig és kitartóan a hátamon kellett feküdnöm. Aztán óvatosan felkelhettem. Eltávolították az érzéstelenítést, és csakugyan kezdtem érezni a beavatkozást. Utólag bevallom, az ülepem bőre rettenetesen viszketett. Komolyan felmerült bennem, hogy kórházi sterilitás ide, sterilitás oda, először életemben rühes lettem. Minél jobban vakartam, annál jobban viszketett. Itthon aztán rendeződött a dolog a Nivea jóvoltából. Túl sokáig feküdtem egy olyan ágyon, amely a felsőtestemet, fejemet emelte, súlyom meg a fenekemre nehezedett. Az ápolók emlegették, hogy ez jó a tüdőmnek. Nem kapok tüdőgyulladást. Hát nem kaptam.
Ma éljen május elseje, még kilenc nap, és vége a diétának. De addig se fűszereset, se magvasat, se rostosat. Jelentem még, hogy öt sebem fokozatosan gyógyul és válik emlékké.
Már nincs fedő kötés, már nincs könnyű gézborítás, már nincs semmi.
Lassan ugyanolyan jól érzem magamat, mint műtét előtt.
Kellett ez nekem?
Kellett ez nekem.