A zen egyik sarokpontja a lyuk, a semmi, az űr, a nihil, a hiány. Az én világképem közepe ezzel ellentétben a minden, a sok, a tele, a létező, a jelenlevő. Mindez azért jut eszembe, mert reggel a mobilom egy téves mozdulat következtében elkattant, és készített egy képet az általa letakart dolgozóasztalom lapjáról. Így hát van egy fotóm, amely teljesen fekete. A kép nem üres. Tele van feketével. Ha M. Rothko képei a vászonra negyven rétegben vitt olajfesték egyszínűsége miatt híresek, ez a teljesen fekete fotó is alkalmas arra, hogy elárverezzem. Amolyan fregoli kép, ami lehet akármi, amit tetszik akarni. Azt a címet nem adhatom neki, hogy Fekete, mert azt mindenki látja, és különben is teljes fantáziátlanságomról árulkodna. Próbálkozom hát egyebekkel:
Monokróm felület
Kialudt a bányászlámpa
Szőnyegevő sötétség (Weöres Sándor)
Tojáséj (Weöres Sándor)
Borús éjszaka
A világ kezdete előtt
Látomás alvómaszk alatt
Éjjeli villámlás után
Infra-fény
Gyertyátlanság
Íme, az ég bakacsinja
Dunna alatt alvó sötétség
Cidkija király víziója megvakíttatása után
A paplan alatt
Az óceán mélyén
Barlangi éjszaka
Sötétfehér
Antracit
Fekete tulipán, makró
Reverendarészlet
A fekete selymessége (Polgárpukkasztás)
Géza álma
A tegnap készített fényképek a szokásosak, arról szólnak, amerre jártam. Témájuk az utcán, a templomban, a földön hevert.
2018.07.19. 10:41 emmausz
Fotótémák
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr5014122511
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek