Mickey webnaplója

1. Már említettem, hogy három roma fiatalember ugrott neki tegnap a közlekedőnknek, a két félszobának, és tették tisztába az előzőt (nyers fehér nagyjából), festették szakszerűen barnára a háló falát, és lilára a játszószobát. Az ügy érdekessége, hogy a plafonok a színes falúak esetén is fehérre van festve. Ez jó, sőt nagyon jó a világítás miatt. A lila szobában a tapétától is meg kellett szabadítani a falat, mert elfogadhatatlannak bizonyult alapként.
A fiúk szépen, szakszerűen és kitartóan dolgoztak, majd a legnagyobb meglepetésünkre estére (fél nyolc) el is készültek. Maradt festékünk a konyhai fehér sérüléseinek kijavítására is.
Nekem a festőkről a három királyok jutottak eszembe. Ahogyan azok átsuhantak Betlehemen otthagyva az aranyat, tömjént és mirhát, emezek is úgy suhantak át a lakásunkon itt hagyva a helyiségeket felújított állapotukban. Tisztességesen dolgoztak tisztességes áron.
2. számú mondandóm. Megjöttek a fiatalok Sz.helyről. Két mozzanat a rövid találkozásunkból. Nem készült fotó kislányuk üdvözült-nevető arcáról, amellyel rám nézett. Ujjongott az apja karján: Pappapa.
Valahogy ilyen szeretettel kereshet – az olykor elbitangoló – minket a Teremtő.        
D. unoka meg azt kérdezte: „Tücsi nagyi, ebben a büdösben fogtok aludni?” (Kétségtelen, a festékeknek valamiféle ciklikus vegyületre emlékeztető szaguk van. De hát nem akkora annak a töménysége, no meg résnyire nyitott ablaknál alszunk.)
3. Halottak napja volt tegnap. Ennek kapcsán érdekes volt meggondolni, hogy az olvasó tizedei végén ott a fatimai formula: „Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat , akik a legjobban rászorulnak irgalmadra.” Különös ez annak a fényében, hogy a tizedeket a családért, a magyarokért, az ifjúságért, a papokért, apácákért, a bűnös és békétlen világért, az áldozatokért és az elkövetőkért ajánlom, s minden csoportnak megvannak a maguk felmenői, akik egy része bizonyára csakugyan irgalomra szorul.
4. A zarándok-könyvben egy epizód arról szól, hogy a szerző hogyan kerül egzisztenciális válságba, amikor azzal szembesül, hogy nincs meg az övtáskája, benne pénze okmányai stb. Elvonul egy asztalhoz, és kiszedegeti hátizsákjából egyenként a holmiját. Nem találja köztük a vesetáskát. Imádkozik. Visszapakol mindent, s kezdi elölről a tárgyak kiszedegetését. Imádkozik. Nincs meg most se a táska. Mint írja: „miközben imát mormolok magamban, igyekszem a végtelenségig húzni a folyamatot, ennek ellenére gyorsan a végére érek. Övtáskám sehol. A rémület, érzem, mint kúszik felfele a gerincemen, s jeges leheletével gúzsba köt. Egy utolsó erőfeszítéssel még megfordulok, és látom, hogy az albergue házigazdája siet felém az övtáskámmal … Fölösleges belenéznem övtáskámba, tudom, hogy semmi sem hiányzik belőle.”
Gondolom, hasonló válság mindenkinek az életében előfordult. Az enyémben ilyenek:
- Tudom (?), hogy itt parkoltam este az autómmal. És most hűlt helye. Agyamon átcikázik: rendőrség értesítése, hogy ellopták. Aztán … némi kutakodás után felfedezem másutt az utcán. Mert hát tényleg ott találtam helyet a kocsinak. (Ez a móka többször előfordult velem.) Utóbb zavarba jöttem mindig: Ha egy autótól ilyen keserves megválnom, mi lesz velem, amikor az életemtől kell búcsút venni?
Így éltem meg azt a válságot, amit amiatt éreztem, hogy a vidékre összehozott üzleti találkozóm meghiúsul, mert lekésem a vonatot. Volt rá okom, hogy elképzeljem, lemaradok, mert „a vonat nem vár” … S mi lett volna?
Semmi.
Nem is folytatom.