Mickey webnaplója

Nemrég felhívást kaptam, hogy jelöljem Keresztes Ildikót Prima primissima díjra, mert ő megérdemli. Meg kell vallanom töredelmesen, hogy nem voksoltam senkire, őrá sem. Mégis érdekelt, hogy mi lett a sorsa. Hát ez: A közönségdíjat Keresztes Ilonának, a Kossuth Rádió vezetőszerkesztőjének ítélték oda a szavazók. Végül is örültem neki, mert aki mellette lobbizott, előttem hiteles ember. Amiért nem szavaztam senkire, annak két oka van legalább: Nem látok bele mélységében egyik jelölt munkásságába se. Miből gondolhatom, hogy a többiek közül egy sem érdemelné meg azt az összeget, amelyet végül a kiválasztott kap? A másik okom, hogy megette a fene, ha valaki csak sikeresség érdekében mozgat meg minden követ, és nem saját szolgálatának igaz volta miatt dolgozik bármely területen.      
Nekem ebben is Kodály a mércém, akit nagyon zavart a kórustalálkozók versenyjellege. Miért olyan biztos, hogy igazságos lesz egy zsűri döntése (hányszor nem az)? Miért fontos, hogy ki az első, ki a harmadik és melyik szereplő nem kap soha elismerést, noha tevékenysége meggyőző és szép?  
Sándor Györgynek van igaza: „Egyenlő pálya, egyenlő esélyek. Mondd, fiacskám, neked három lábad van?” Ugye alighanem csak kettő, de a zsűri kiemeli, mintha tényleg három lábbal versenyzett volna.
A tévé előszeretettel foglalkozik a versenyekkel. Talán, mert olyan európai ez.
Elég a sportversenyek végeláthatatlan sorára gondolni. De volt itt már Ki mit tud, különféle nyerő játékok. Mostanában pedig ismételtem a Virtuózok, no meg a Röpülj páva. Láttam már könnyes szemmel távozó versenyzőt. Nagyon sajnáltam, és a többi vesztest, is ugyanezért.
Arra gondolok, hogy minden megmérettetésnek kevés győztese van, néhány kiemelt nyertese is talán, de megszámlálhatatlanul sok vesztese, nyeretlenje.
Hány sportoló kénytelen befejezni pályafutását anélkül, hogy sportágában nagyobb eredményt lett volna képes felmutatni. Hány barkochbázó, hány táncos, hány énekes, hány nyeretlen játékos távozott a nyilvánosságból kudarcélménnyel.
Nekem tehát túlságos a szakadatlan versenyzés.
Nem mi vagyunk a jó Isten, hogy állandóan ítéleteket alkossunk másokról, teljesítményekről.
Régóta mondom, hogy egymással kellene játszani, és nem egymás ellen.
Ám nem ebbe az irányba mutatnak a nyilvánosság előtt zajló események.  
***
Van egy sláger, a Georgia. Elég gyakran felidéződik bennem ösztönösen.
Ma rájöttem, hogy miért. A posztjaimhoz használt betűtípus neve Georgia. Hát innen az amerikai sláger gyakori megszólalása bennem.