Mickey webnaplója

Azt álmodtam, hogy valamiféle tanfolyamon veszek részt. Mindenki vidám, mindenki önfeledten cseveg, mindenki haza készül. Ám amikor bezárták a termet, akkor jut eszembe, hogy a télikabátom bent maradt. Nincs kulcs, nincs pedellus. Talán karácsony közeleg, mert vidám bulizó társaságba csöppenek. Nincs tisztiszolga, s nincs senki, aki egyáltalán meghallgatna. Aztán, hogy érdekesebb legyen a dolog, sürgősen toilette-re volna szükségem, de már minden bezárt. Akkor gondoltam, hogy egy villamosra felkéredzkedek, s innen a szokásos kép. Nem tudom, igazán, hogy most hol száguld a villamos, de azt igen, hogy ha leszállok, egy téren át kell vágnom, s balra egy kapun keresztül kell mennem, s onnan már ismerős járatszámú villamos visz hazáig. Onnan a szokásos kép, hogy már többször előbukkant a táj álmomban. Mindig-mindig éjszakai órában. Már leszállnék a villamosról, amikor … az ágyamról szállok le. S ha már, akkor felkeresem a legkisebbik helyiséget.
Közben eszembe jut:
Most nem álmodom? 
Egy pandémia részese vagyok. Fővárosostul, országostul, Európástul, egész világostul. Szükséghelyzet van, kijárási korlátozás van érvényben, szájmaszk használata van, ha kimennék, kesztyű is, ha boltba kellene mennem. Egyelőre van kaja, tiszta csapvíz, a szokásos gyógyszerek kikészítve reggelre, estére.
Megígértem magamnak, hogy, amit életemben még sose, megmérem a vércukorszintemet. Sikerült. Nem túl magas, nem is kevés. Kereken 6.
Az utcák üresek,
a parkoló díj felfüggesztve,
a kormány operatív törzset alkalmaz,
az tájékoztat,
a rendőrség és a katonák járőröznek.
Az ellenzék ellenez.
Az újságok mindent firtatnak.
Egyelőre még sincs káosz.
Én ébren vagyok.
És arról álmodok, hogy belátható időn belül befejeződik ez a COVID 19 jelű rémálom.
Nem látom az alagút végét, biztosan kanyarodik valamerre, azért ez a pillanatnyi sötétség.