Mickey webnaplója

Lelkigyakorlat után valaki odament a szónokhoz, s elmondta neki, hogy nagyon megfogta egy mondata, ami teljesen átalakította látásmódját. Az előadót persze érdekelte, hogy miféle bűvös mondat hatott az illetőre. Az pedig mondta kérés nélkül is: Nos, amikor azt mondta, hogy vége az első résznek, s következik egy újabb, akkor ő úgy érezte, hogy az ő életében is ért véget egy rész, hogy helyet adjon egy sose volt újnak, egy lelkibbnek, egy nekiszántabbnak, egy friss nekibuzdulásnak.
Ma vége a nagyböjtnek, itt a húsvét, Krisztus feltámadt, és megfrissülve új szívvel-lélekkel nekifoghatunk egy élettelibb, egy szerethetőbb életvezetésnek, életvitelnek, életminőségnek.
Különösen is igaz ez egy sose volt erősségű világjárvány közepette, amikor is olyan hangok hallatszanak, hogy a korábbi fogyasztói társadalomnak vége. Nem tudni, mi jön ezután, de hogy a régi kitaposott út, a kényelmes polgári tespedtség nem fog folytatódni, azt mindenki vakon aláírhatja.
(A vicc szerint újra rendszerváltás előtt áll a világ, mert a kapitalista rendszer nem vált be, a szocialista rendszer sem vált be, de a liberális rendszer is kudarcot vallott. Most az immunrendszer következik.)
Ha ez utóbbira gondolunk, ha a húsvét örömére, tényleg érdemes megrázni magunkat, és optimista módon nekifeszülni a jövőnek. Lám a népének is úgy szól, hogy
/ Világmegváltó Jézus, / keresztre fölfeszítteték, / Isten Báránya, Jézus / érettünk megtöretteték. /
 De az tán jön a feltámadás. És jön az ének harmadik versszaka:
/ Föl, föl már, ébredj szívem, / én lelkem már erősödjél, /hogy innen égbe jussunk. / már mindig jól és szentül élj! /    
Megismétlem a végét: Már mindig jól és szentül élj! Elég ez programnak pünkösdig s azután is. 
***
Két bekezdés Fekete Istvántól:
1. „Sokszor elgondolkoztam – különösen abban az időben –, hogy mennyivel okosabbak a madarak, akik egy év alatt kijárják iskolájukat, érettségit kapnak, és kész. Mennyivel nehézkesebb az ember, aki elemivel kezdi, gimnáziummal folytatja és egyetemmel végzi – ha végzi, mert vannak megátalkodott egyének, (majdnem azt mondtam, elvetemültek…), akiknek még ez sem elég, hanem tovább akarnak tanulni. Nehéz ezt elhinni, de így van. Abban az időben sokszor úgy gondoltam, hogy ezeknek a tágfejű halandóknak ki kellene jelölni egy magányos szigetet, óriási könyvtárral, szertárral, laboratóriummal, enni- és innivalóval, hogy ott folytassák ritka tevékenységüket, és ne ténferegjenek itt közöttünk, alámenve minden járműnek, abajgatva a mentőket és egyéb egészségügyi szerveket. Évenként kapnának egy hajórakomány papírt, pár hektó tintát, két-három láda erősebb szemüveget, és időnként beszámolnának, mit sütöttek ki a közönséges emberiség javára…” [Mintha a Szilícium-völgyben megvalósult volna modernebb változatban, esetleg még néhány campuson is.]
2. „…egy ember alaposan nekem jött létrájával.
– Vigyázzon! – recsegett rám – nem lát?
Tekintettel arra, hogy a bácsi hátulról jött, igazán nem láthattam, de mire kimagyarázkodhattam volna, a sértődött egyén már eltűnt az egyik kapuban. Ezek után azonban vigyáztam, riadtan, mint a vad az ismeretlen erdőben. Nem tagadom, kívántam egyet s mást a létrás bácsinak, ami nem volt benne a katekizmusban, ahol a felebaráti szeretet igen előkelő helyet foglal el...” (In: Köd. Végállomás)
[Ez is érdekes megfigyelés. Emlékeztet arra az esetre, amikor is egy öreg esernyőjével verte a tini gyerek fejét, s közben egyre azt kiabálta, hogy ez a szemtelen kölök bánt engemet.]