A helybenjárás idején naponta hallgatjuk Böjte Csaba prédikációit. Pünkösdkor képszerűen ecsetelte a Lélek munkálkodását a lelkiismeretünkben, hogy eszünkbe juttatja, hogy mit kell tennünk, mi volna a leghasznosabb. A szerzetes most is új célokon töri a fejét. Eddig arccal az anyátlan-apátlan gyerekek nevelése töltötte ki az életét. Anélkül hogy ezzel felhagyna, most egy kápolnát szeretne építtetni a Hargitán, ha jól emlékszem, egy elvonulós helyet, ahol mindenki betájolhatná magát, hogy merre tovább. S ha ő elhatározta, akkor abból kápolna lesz.
Nekem régi emlékeim jönnek elő. a mostani borongós cudar pünkösdön. 1997-ben a karizmák ünnepén szűk negyedórát szerepeltünk a remetei pódiumon. Fújt a szél, vágott a szemergő hideg eső, s mi próbáltuk kibírni rövidujjú ingben, ernyő nélkül a mikrofon mögött. Reggel kifejezetten derűs időben, melegben indultunk, de délben egy kemény hidegfront érkezett.
Túléltük.
***
Amikor a piaristákhoz jártunk, reggel órakezdés előtt rendszeresen elmondtuk a lélekhívó imát, hogy értelmes dolgokkal és eredményesen töltekezzünk. Egy alkalommal matekóra előtt álltunk. Becsöngettek. Megérkezett P. Pogány, a piarista matektanár. Elkezdte velünk a szokásos imát, s végignézve az osztályon azzal szembesült, hogy a társaság jó része a füzetére mered napi leckét próbálja memorizálni, némileg joggal, mert Pogány János szigorú tanár volt. Az ima felénél tartottunk, amikor leintette a társaságot ezt harsogván: „Imádságot abbahagyni, ez nem imádság, ez istenboszantás! (sic!) Leülni, felelés!”
***
Olvasom Latinovitsot. Rendesen kritikus a Ködszurkálóban. Persze igaza volt. Pl.: „Az álművészek csuklyás besurranók, akik hatalmat követelnek, akik rendeletekkel kormányozzák saját jólétüket, akik – mint a rák a sejteket – pusztítják az igazi művészt: a halhatatlant a halálba kergetik. Ezek kompromittálják a céheket, a munka szentségét, ezeket kell kiseprűzni a színházi életből.” Az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy ez mintha ma se volna másképp. Az ilyenek fenekednek az olyanokra, az olyanok kikérik maguknak, s riposztoznak. Nem hasonlítunk mi a mérgezett egerekre? S nem kellene abbahagyni ügyesen megválasztott retorikával, ami eredményesen veszi fel a harcot a békétlenkedőkkel. Erre alighanem a humor, a meghökkentés a legjobb eszköz, némi égi segítséggel párosítva.
Addig (ismét Latinovits) „A halál közel kaszál a színházakhoz. Nem a temetéseken kell keresett szavakat felolvasni, hanem az élők között kell rendet teremteni.” Nem új ez a gondolat sem. Egyszer Kodálynak a tudomására hozták, hogy nagy beszéd hangzott el egy neves ember temetésén. Kodály csak legyintett: Hja, kérem, temetni nagyon tudunk. Nyilván arra gondolt, hogy elsősorban az élőket kellene tisztelni, nem (csak) a halottakat.
Valakinek feltűnt, hogy az országházi felszólalások rendre azzal kezdődnek, hogy „tisztelt” képviselő, s a legritkábban tisztelik meg egyes felszólalók valóban a társaikat. Inkább a tiszteltet kellene elhagyni, s helyette valóban a tisztelet hangján szólni, s nem fordítva.
***
Trianon kapcsán Huckleberry Finn kalandjainak egy epizódja kísért. Így szól:
„- Adj egy pofa bagót, Hank! - Nem tudok adni; csak egy kicsi maradt magamnak is. Kérj Billtől...
Ha kölcsönkérnek egy pofa bagót, …a foguk közé veszik a dohánytekercset[lepény], és úgy próbálnak letépni egy darabot [harapás]. Olykor a lepény tulajdonosa búskomoran nézi, és azt mondja, mikor visszakapja: - Tudod mit, inkább azt add vissza, amit leharaptál, és a többit tartsd meg magadnak!”
Ha a harapások mértékét tekintem, mintha ismétlődött volna az epizód mondanivalója.
***
Zene. Legyen ez egyszer egy ismétlődő taizéi kontemplatív ima. Elhangzott pl. Beton (Balás Béla) püspöki beiktatási miséjén is Esztergomban 1993-ban. „Spiritus Iesu Christi, Spiritus caritatis confirmet cor tuum.” Jézus Krisztus, a Szeretet Lelke erősítse meg szívedet. Azt hiszem, a jó kívánság mindnyájunkra ráfér.
https://www.youtube.com/watch?v=-l6xaeottu0
Utolsó kommentek