Mickey webnaplója

Ma azon gondolkoztam, hogy tanultuk az iskolában táplálta belénk, tanulj, mert a tudást nem vehetik el tőled. Azt hallottuk nagyanyáinktól, hogy az a tied, amit megeszel. A jegyre való osztályzás ugyancsak azt sugallja, hogy emberi minőségeink, tehetségeink különfélék, és egy irányító hatalom tárgyilagosan be tudja mérni, hogy mit érünk bizonyos tekintetekben.
Fiatalként szembesültünk azzal, hogy verseny van, érvényesülésért folyik a küzdelem, nem babra megy a játék, a szűk keresztmetszetű hivatásokban könyöklés folyik, csaknem könyörtelen a harc (struggle for life, létért való küzdelem, sőt az érvényesülésért való küzdelem). De a versenysportok is kivétel nélkül az egyéni vagy csoportgyőzelemre irányulnak. Arra, hogy te légy a legjobb, a világklasszis, a világelső, az olimpiai aranyérmes. Nem is folytatom.
Rájöttem, hogy minket akarva akaratlanul individualista nevelésben részesítettek. Nézzük csak, mit mond róla a lexikon. Ilyeneket:
„Az individuum az egyetlen valóság, aki önmagában teljes és önmagának elégséges, mindene megvan ahhoz, hogy kibontakozhasson. Emberképe a mindenki mástól elszigetelt, énközpontú, öntörvényű ember. Az individualista elveti az ember közösségi természetét, a közösségek létrejöttének a lehetőségét is. Legfőbb törvénye az önfenntartás, legszentebb joga a szabadság. A társadalom közmegegyezés, szerződések eredménye; az ember akkor valósíthatja meg önmagát, ha függetlenné válik tőle. E felfogás szerint a közjó sem más, mint az egyéni javak összessége. Az egyén a közösségnek tett áldozattal szolgálatait mintegy megfizeti… 
Ám a keresztény emberkép ugyan elismeri az ember egyediségét, alanyiságát, de alapvető társra irányultságát is. Középpontba a személyt állítja, aki egyed fölötti kapcsolatokban él. Az ember szabadsága nem igazán függetlenség, hanem a valamire való szabadság, ti. szabadság az értékek megvalósítására. Mindazonáltal fölismerhető az individualizmus a vallásosok között is: közösségtől elszakadt, egoizmusba fordult, az Istenben csak a saját örömét és hasznát kereső lelkiségben.”
Hát ez az. Sokkal nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanunk annak a ténynek, hogy az ember társaslény, az ember csak unokáitól kapta kölcsön a világot, s nem az övé mindenestül. Tudatosítani kellene, amit a hitvallás rögzít: hiszek a szentek közösségében, s
egymással szeretetkapcsolatban élni,
egymás javát előmozdítani,
egymás életét értékesebbé tenni.
Egymás töredékes voltát békében tűrni.
Egymást bátorítani, hogy bontakoztassa ki képességeit, tehetségét, mutassa meg szorgalmát…