Mickey webnaplója

Van mit szürcsölni Doráti Antal könyvéből.
- Amit sejtettem: „A zenei notáció természeténél fogva tökéletlen dolog, és sokkal kevésbé közelíti meg a zeni hangzásokat, mint a betűk a szavakat. Ezért a tökéletes lejegyzés keresése sohasem ér véget. Tökéletes megoldás nem létezik.” Ezzel csak egyetérteni lehet.
- (R.) „Strauss ritkán állította meg, ’kopogta le’ próbáit. Némelykor elcsodálkoztam azon, hogy miért nem javíttat kikülönböző rikító hibákat. Később észrevettem, hogy az ilyen hibák többsége magától kiküszöbölődött. Nagyon gyakorlati észjárást kíván azonban annak egy pillanat alatt való eldöntése, hogy melyik a magától gyógyuló baj, és melyik nem az.”
Én ennek ellenkezőjét tapasztaltam meg. Volt egy karnagy, aki valamennyi hibánál leállította a kórust. Nem is jutottunk Á-ról B-re. De ugyanez a hiba nyelvtanárok gyakorlatában is előfordul. Nincs annál rosszabb, mint hogy egy nyelvet tanulni vágyó emberbe félpercenként belefojtják a szót.
- Kerner István karmester bemutatásakor azt kérték Dorátitól, hogy csókoljon kezet neki. „A gondolat, hogy egy férfi kezét megcsókoljam, mélységesen undorított, s amikor végül is jóindulatan kinyújtott keze fölé hajoltam, közel voltam ahhoz, hogy rosszul legyek. Úgy igyekeztem, hogy ne érintsem az ajkammal” – írja. Egyszer egy régi vágású öregemberrel kapcsolatban engem is felszólítottak, hogy búcsúzáskor csókoljak kezet neki. Nem tettem. Ma se tenném. Legalábbis parancsra nem.
- Kodályt idézi: Önmagunktól teljes odaadást követeljünk meg. „Mindenki hozza el a maga tégláját. És ne foglalkoztasson bennünket, hogy a tégla a fal melyik részébe kerül.”
Ennek a mondásnak parafrázisa: „Minden láng egyforma. A tűz nagysága attól függ, hogy mi ég.” Igaz.
- „Kétszer voltam Kodály-növendék: először, amikor ő tanított, és másodszor, amikor megértettem a tanultakat.”
- Egy anekdotikus története: IV. Károly Várban történt koronázásának tanúja volt gyerekként. „Egy kiskorú szemlélő számára meglehetősen komikus látvány volt, hogy a korona túl nagy volt a király fejére, és nevetséges módon az orrára lógott le. A koronázás másik derűs pillanata az volt, amikor Ottó trónörökös – aki akkor négyéves volt, és édesanyjával, Zita királynéval kocsin követte apját – hirtelen néhány percre eltűnt a színről, hogy a természet hívásának eleget tegyen, ami nyilvánvalóan sürgősebb volt, mint Apuka koronázása. Kisvártatva visszahozták, a méltóságon nem esett csorba, és a kis, fehér díszmagyarba öltözött királyfi legalábbis egy ifjú hívvel többet szerzett magának ezzel az emberi megnyilatkozásával.”
Én csak az idős Habsburg Ottót láttam-hallottam a tévében nyilatkozni az Európai Gazdasági Közösség nevében. Visszatérő szavajárása kb.: „Nézze, kéééem szépen, én eőőől nem tudok sokat, meeet kevés infooomációm van óóóla.” Ugye erősen raccsolt, amit nehéz notációval jelezni. Ld. fent.