Évek óta kísérletezem azzal, hogy egy szélrohamot munka közben lefotózzak, amikor „hull az elsárgult levél”. Valamelyes szél most is fúj, valamennyi levelet lever a fákról, de nem tömeges az avarképzés, és ha az volna is, éles fotót a hulló levelekről bajos készíteni, mert bemozognak, mert a gép nem rájuk fókuszál. Azért persze nem lehetetlen, de eddig nekem nem volt igazán szerencsém hozzá – néhány véletlen kivételtől eltekintve. Persze az emberben nem is annyira állóképként jelenik meg a levélhullás, mint inkább a maga eleven mozgásában, színes forgatagában. Vagy – és ez tán még gyakoribb – belső hallás révén Máté Péter előadásában, aki lemezre énekelte szép slágerét. Legalább ilyen emlékezetes még a Les Feuilles Mortes (Hulló levelek) c. sanzon Yves Montand előadásában. A szerzemény egyébként nem francia: Kozma József neve fémjelzi.
Elmélázom azon, hogy a fotózás mennyire szűkebb kifejezési lehetőségekkel bír, mint a videó. Világunk vibráló. (Gyerünk, gyerünk, gyerünk, mert gyors az élet.) Igaz, hogy egy fotót megnézni hamarabb megy, mint egy klipet, egy videót, de lényegesen kevesebbet is tud, ezért talán egyre kevesebbeket érdekel.
Mindegy.
Ma megpróbáltam a levélhullást elkapni. De jószerével csak a csupasz ágak meredezését mutatják a képek, itt-ott egy levél is megjelenik (nem véletlenül – életlenül), s ki hiszi el nekem, hogy nem a mögöttes fához tartozik, hanem éppen a levegőben pilinckázik lefelé.
***
Mint tudjuk, először a nevek esnek ki tudatunkból. Ez így van (noha most már más is kiesik olykor). A nemrég elhunyt regnumi papról (Hajnal György) emlékezett meg a közösség. Nekem egy nevezetesebb emlékem tapad személyéhez. Egyszer néhányunknak felolvasott a Vigiliából egy érdekes francia pásztorjátékot. Mivel eddig a szerzője neve nem ugrott be, nem tudtam rákeresni. Tegnap aztán világosság gyúlt fejemben, és ráakadtam a keresett műre. André Obey Éjféli harangszó (egy francia pásztorjáték) a címe ennek a darabnak, amely a Vigilia 1960/8. számában olvasható, s amely utolérhető a lap archívumában. Tetszett akkor is, tetszik ma is. A klasszikus szépségű művek nem vesztenek frissességükből. Ilyen ez a színdarab-féle is.
Utolsó kommentek