Mickey webnaplója

Ma alaposan elfáradtam, de mégis nagy öröm ért. Negyedéves vesszőfutásom ért véget a mai napon. Megkaptam újabb két évre a jogosítványt. Miközben soromra várakoztam, eltűnődtem azon, hogy megéri-e a hosszas bizonytalanság: vajon a szakorvosok hogyan látják állapotomat. Alkalmas vagyok-e még arra, hogy további évekre vezethessem az öreg Coltot.
Végül is kezemben a papír, hála az égi és földi jóakaróimnak. Hasonló érzéseim vannak, mint a Virágot Algernonnak c. regény hősének. Coltom megkapta két évre a lehetőséget. Augusztus végétől a mai napig az volt kérdéses, hogy vajon gazdájának is megítélik-e a további működést? Nos, ez a feszültség oldódott meg ma.
Szabad az út.
Amikor arra gondolok, hogy megérte-e, nem vagyok biztos benne, hogy igen.
Miért kell nekem feszültségben élni ahhoz egy negyed évig, hogy még két évet vezethessek? Miközben tudván tudom, hogy a kocsifenntartás költségei hatalmasok, akkor is, ha egész évben áll az autó.
Mégis…
Hozzászoktunk ahhoz, hogy háztól házig közlekedjünk átszállás nélkül. Hogy a fenyőfától kezdve autóval cipeltessünk mindenféle árut, amit beszereztünk.
De ha már az autózásról kezdtem elmélődni, akkor még megemlítem, hogy soha nem volt kérdéses az, hogy megtankoljak-e, vagy sem az aktuális benzinártól függetlenül. Simán leteszem az immár húszezer forintot, egy-egy újabb tankolás alkalmával. De hogy ugyanennyiért egy cipőt, vagy három inget vegyek… Azt már nem. Sajnálom a pénzt rá.
Ki érti ezt?