Mickey webnaplója

Megint befejeztem egy Tömörkény válogatást (Két ló bitangságban és más elbeszélések).
Szegednek legalább három nevezetes írója volt Móra, Mikszáth, Tömörkény. (Ha Pósa Lajost is odaszámolom, akkor négy.) Mind szép veretes fogalmazványokat hagyott ránk. Alkalmazták a nép humorát, vagy a sajátjukét. Nehéz ezt már most nyomon követni, s én nem is vagyok filológus. Elég legyen itt, hogy nekem tetszenek. Már többször idéztem belőlük. Most is ezt teszem. Hátha kedvet kap valaki megismerkedni a száz évvel korábban keletkezett szépprózával.
Az első idézet két mondatból áll: „A légy së ügön iparkodik befelé a hideg szobába, mert attól fél, hogy megfázik. Inkább belefullad a meleg konyhában a tejbe…” 
A második citátum egy latin mondás: Habet colorem, odorem et saporem. Van színe, illata, íze (mármint a bornak). Arra utal, hogy az 1900-as évek még közel volt ahhoz az időhöz, amikor sokan a latin műveltség bűvkörében éltek. Egyébként egy K.u.K. lózung is hajaz az előzőre, és hasonló tömörséggel utal arra, hogy a katonáknak szánt étel megfelelő minőségű: „Elég meleg, elég sós, lehet tálalni!”
A harmadik egy közmondásgyanús okfejtés: „Aki kutyát bottal köll a nyúl után kergetni, annak a fogtábul úgysë öszünk.”     
Ennek a mondásnak egy személyes vonatkozása is van. Az egykori vállalati üdülő gondnoka, Laci bácsi emlegette Fonyódon. Történt, hogy az egyik üdülővendég pecázni indult, és fennhangon emlegette, hogy együtt esszük meg a halzsákmányt. Laci bácsi jó emberismerőnek bizonyult, amikor legyintett, mondván: Nem eszünk a halbul. Igaza volt, nem ettünk belőle.
De ha már Laci bácsi… még egy mondatát ideidézem. Borral kínáltuk, el is fogadta, aztán egész röviden értékelte savanyú ábrázattal: Bornyi bor.
A bor visszavezet Tömörkényhez. Egyik novellájának szereplője betér egy tanyasi csárdába, s kb. imigyen kér egy kancsó bort: „Aggyon kend abbul a vizezett borábul.”
Mire a vendéglős felháborodva: Már hogy mondhat ilyet, hisz még meg se kóstolta.
A vendég: De bizony az vizezett, mert maga az apámtul vötte a bort, és én tudom, hogy vizezte.   
PS. Feltehető a kérdés: Miért olvasok száz éve alkotott magyar prózát. Miért nem a mai irodalmat falom? A kérdés jogos, és válaszom új kérdést támaszthat.
Azért olvasom őket, mert klasszikus szépségű megfogalmazások ezek, és az a mód, ahogy ránéznek az emberekre és dolgaikra megfelelnek az emberi méltóságnak. Olyanképpen hatnak rám, mint a klasszikus zeneművek. Könnyen interiorizálom mondandóikat.
A mai művek kissé zsákbamacskák nekem. Kevéssé vagyok hajlandó kísérletezni azzal, hogy megismerkedjem velük közelebbről, megismerjem hitelességüket.
Joggal vetődhet fel ezek után a kérdés: Ha nem olvasom őket, hogyan tudnék reális ítéletet megfogalmazni irányukban?
Elismerem a kérdés jogosságát.
Nincs is elfogadható válaszom rá.