Mickey webnaplója

Mivel elég hamar kinőttük lakásunkat, két hasonló méretű újjal próbálkoztak a kispesti tanácsnál. Nem fogadtuk el ezeket. Akkoriban indították a szövetkezeti öröklakások részletre történő megvételi lehetőségét. Éltünk az alkalommal, és megvettük a nyóckerben, a Baross utcában az új építésű panellakások egyikét. A 67 m2-es lakás üresen tágasnak bizonyult, beköltözés után kevéssé, de megvoltunk benne. Úgy éreztem magam, mint Ivan Kozirev öntőmunkás, aki új lakást kapott. Tiszta összkomfortos lakás lett a mienk, lifttel, s mellette a mindig büdös szemétledobóval. Az akkor már lájtosodó szocializmus idején telefonvonalat is kaptunk. Nagy szó volt ez akkor. Negyedik gyerekünk megszületését a házban lakó szülésznő hajnalok hajnalán telefonunkba mondta.
A Baross utcáról is sok mindent mesélhetek.
Pl. hogy kicserélték a közvilágítást. Sokáig ott meredeztek még az utcán a régi kandeláberek is.
A Baross utcai közértbe adtuk le utolsó jegyestejigényünket. A 80-as években még létezett ez a forma. Fél liter jó minőségű zacskóstejért 75 fillért kellett fizetni. A csecsemőknek járt ez az első időkben, amikor még az ACSI-ból jött a védőnő.
Ott történt a Baross utcában, hogy fiunk pszeudokruppal kínlódott egyik este. Hogy mégis könnyűvé legyen a légzése, a nem túl nagy fürdőszobában a zuhannyal sűrű gőzt képeztem, és egy éjszakát a kádban ülve töltöttem – ölemben a fiúval. Máskor egyik lányunk úgy vélte, hogy lenyelt egy gombostűt. Rohantam vele röntgenre. Vaklármának bizonyult az eset.
Legkisebb lányunk pedig az első pesti bölcsődét látogatta. Feleségem, Tücsi a kiskereskedelemben dolgozott,  10-től 18 óráig. A gyerek hazahozatala így az én reszortom lett. Történt pedig, hogy kiküldetésben jártam vidéken. Olyan menetrend szerinti járattal igyekeztem haza, amely lehetővé tette, hogy normális időben érkezzek a gyerekért. Valamiért az a vonat nagyon sokat késett. Az idő múlásával egyre inkább éreztem, hogy kezdek őszülni. A legjobb igyekezetem ellenére is záróra után fél órával estem be a bölcsődébe. A takarítónő rám ripakodott, hogy így, meg úgy, majdnem elvitte a lánykát a rendőrségre. De mit érezhetett a gyerekem, amikor tapasztalta, hogy már mindenkit hazavittek, csak érte nem jön senki… Mondanom se kell, hogy a mobiltelefon előtti korszakban vagyunk. Nem tudtam értesíteni senkit, hogy kések.  Ilyen események tarkították életünket. Összességében mégis vidám időszak volt ez, hiszen életünk teljében történtek a dolgok. Szívesen emlékezek vissza ezekre az évekre.     
A Baross utcában parkolt használt Trabantom. Nemegyszer folyatott a benzinkeverék, mintegy maga alá csinált ez a kocsi. A legjobb parkolóhely az épületek közti áthidaló alatt esett. Oda nem hullt a hó, nem esett az eső. Mit sem sejtve odaállt tehát egyik szomszédunk. Valakinek jobban kellhetett a parkolóhely, mert reggelre kelve mind a négy kerekét leeresztve találta a kocsi tulajdonosa.
Szerettünk a Baross utcában lakni.
Közel volt a belváros, jó közlekedést nyújtott a troli.
Egyik reggel felszállok az első ajtónál, és hallom, hogy a sofőr Szokol-rádiójában az Abba együttes kedves száma, az Arrival szól. Azonnal szép napom támadt. Egyébként is teljében voltam erőimnek. „Akkor voltam fiatal, „a kapuba kiállottam, egyet-kettőt kurjantottam, s mindjárt tudták, hogy én voltam.”
Voltak barátaink, voltak vendégeink, a gyerekek jól érezték magukat a társaik között, kitűnő plébánosunk vonzotta a híveket. Ide kell írnom a nevét: Futó Károlynak hívták.
Éltük világunkat úgy, ahogy egy szürke eminenciás család akkor élhetett.
Jó néhány évet lehúztunk a Szigony utcai megálló környékén, ahonnan végül is még nagyobba költöztünk. De ez már egy másik történet.