Mickey webnaplója

Verba volant, scripta manent. A szó elszáll, az írás megmarad.
Verba movent, exempla trahunt. A szó megindít, a példa vonz.
Gimnazista koromban ezek, és ezekhez hasonló latin bölcsességek hamar felírattak a táblára, mi meg szorgalmasan másoltuk őket a füzetünkbe. Ezek a tömör megfogalmazások évezredeken keresztül hatottak. Ma viszont már aligha.
A szó elszáll, az írás megmarad.
Megmarad, ha megmarad. Megmarad, ha kinyomtatom, megmarad, ha külső tárhelyen is tárolom, megmarad, ha nem száll el a számítógép winchestere.
Vegyük a másikat.
A szó megindít, a példa vonz.
Ma már egyre kevésbé indít meg valakit a szó.
Miért?
Mert túl sok van belőlük, mert egymás hatását olykor – és elég gyakran – kioltják az egymásnak ellentmondó megfogalmazások. Elég csak a választási nekibuzdulásokra gondolni. Egyik mond eztet, a másik mond aztat. Esetleg olykor cserélnek. Lásd szélső bal, szélső jobb (nem keverendő össze a jobbszélsővel, ill. balszélsővel).    
Tehát nagyon sok írás születik. Az írást elolvassa a nagyérdemű, és vagy megsüvegeli, vagy ellenáll a tartalmának. Ha megsüvegeli, az még nem garancia arra, hogy értékként be is építi magába, hogy életvezetésében segítse őt alkalomadtával. Bár talán tudat alatt működik is olykor egy frappáns szöveg. A világhálón és a lapokban megjelenő hatalmas szómenés inkább teljes közönyt válthat ki az emberekből. A sok-sok polgár elcsigázott, enervált: Ami a hedonizálásnak része, az leköti, és fütyül minden másra.
Azt se gondoljuk, hogy a példák mindig vonzanak. Tán az első világháborúban történt, hogy a magukat lövészárokba ásó olasz katonák berendezkedtek az állásokba, és élték világukat. Ám ez nem tetszett a parancsnokuknak, aki hazafias szónoklatot tartott a bakáknak értésükre adva, hogy most jött el az attak, a hősiesség ideje. Majd példát mutatva nekik „avanti, avanti!” felkiáltással kiugrott a lövészteknőből. Ám a bakák nem követték vezetőjüket, hanem helyben maradva megtapsolták a parancsnok produkcióját, és harsány hangon kiáltották neki: „Bravo signore capitano”.  
A kérdés a levegőben marad tehát.
Érdemes-e vajon írni? A válasz meglehetősen bizonytalan.
Az első, ami eszembe jut: Az írás lövés a sötétben. „Nem tudom, hol áll meg. Nem tudom hol áll meg, s kit hogyan talál meg.”
A második gondolat hogy írni azért kell, mert lehet. Hasonlóan ahhoz, ahogy a sziklamászó definiálja hobbijának okát. Azért mászunk sziklára, mert van szikla. Azért mászunk magas csúcsokra, mert vannak magas csúcsok.