Mickey webnaplója

Az internáltak eljutnak a noirmoutier-i templomba. Ez megihleti a szerzőt:
„Ragaszkodtam a kis noirmoutier-i Mária-szoborhoz. Nagyon szerettem őt, mindig rá gondoltam, elképzeltem élőnek, láttam járni, hallottam suttogva szólni.
Egyszer éjszaka, amikor álmatlanul vergődtem fekvőhelyemen, a legnagyobb csodálkozásomra, kényeztető gyermeknevemen szólított, ahogyan anyám szokott hívni. Olyan volt ez, mint anyai kéz simogatása homlokomon; rögtön elaludtam tőle.
Álmomban azután megjelent a kis Mária, kopott, elárvult, szerénységéből fényesen kibontakozott. Addig-addig nőtt, amíg köntöséből az ég azúrja lett, fehér gyolcsingéből liliommező, tekintetéből pedig csodálatos, bársonyos tollú madársereg kelt ki, amely úgy úszott, ringott, hol egészen közel, hol messzi szállt, mint valami majd erősödő, majd halkuló melódia.”
A mai olvasó meglehet, hogy „nyálas”-nak ítéli ezt a képsort. Nekem tetszik. Idilli.
***
A kis Neufeldet niemandnak tekintették, mert „se kártyázni, sem inni nem tudott.
Nem is tegezte le őt senki.
Egyszer aztán egy vacsorán az éhomra ivott sörtől becsípett, s erre óriási cigánypecsenyét rendelt, s üveg bort állíttatott maga elé.
Lett erre nagy öröm.
Mindjárt pertut ittak vele, s később is ennek köszönhette…, hogy véglegesítsék…” 
Ehhez az epizódhoz hasonló velem is megtörtént.
Életemben háromszor rúgtam be.
Először katonakoromban Pápán, egy kimenő alkalmával.
Én is éhomra húztam le az este folyamán közel másfél liter bikavért. Rosszul is lettem a mennyiségtől. Ennek híre ment. Amikor legközelebb bejött a parancsnokunk, imigyen gratulált: „Professzor, lám, mégis ember vagy!” Megjegyzem, hogy a kártyázásban továbbra sem vettem részt.