A FB-ra tett fotóim némelyike egy-egy általam ismert személy kézírása. Van, aki még él, van, akinek az írása emlékeztet engem egykori gazdájára. Ha számba veszem, ki mindenkinek a kézírása van birtokomban, megállapíthatom, hogy az írott levelek küldésének megszűnte miatt szűkül a kör. Négy nagyszülőm közül háromnak az írása még megvan; apámé és anyámé is. Néhány rokonomé, barátomé, feleségemé, saját írásom, néhány dedikálóé.
Óhatatlanul felmerül: a kézírások képe olyasvalami, mint egy fotó a gazdájukról. Na, hiszen…
Az én írásom egész életemben pocsék volt, ma is az, ha lehet, még rondább.
Ja, kérem, amikor írni tanultam, a tanítói tekintély rávett, hogy „a szép kezemet” használjam. Balkezes lévén lehet, hogy a jobb kezem szép, de amit produkál, az csapnivaló.
Tehát fotóarcom jobb annál, mint amit kézírásom alapján az olvasó elképzelhet rólam..
Ma már ez is mindegy.
Kézírásom már csupán gondolatfoszlányok rögzítését szolgálja, s leginkább csak jelez egy-egy témát, ameddig szükséges.
***
Áthallások
A közgyónásban ez áll: „…sokszor és sokat vétkeztem… én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”
Így is áll rám, dagadtra: …sokszor és sokat étkeztem… én étkem, én étkem, én igen nagy étkem…!!!
Megjegyzem, egyaránt voltak kövér és sovány szentek. Néhai pater Ádám János SJ úgy nyilatkozott egykor egy napilapnak, hogy fiatalkorában rettenetesen utálta a kövér papokat, miközben ő 130 kiló.
„Mit nem adnék, hogyha fogynék” – szól a dal.
És egy másik:
„Ugyan, édes komámasszony, mért kend olyan sovány asszony, hogy tudott így lefogyni…”
Enni jó – hangzik egy másik alapigazság. Igen. Ha van mit. És egyelőre van.
A porszívózás slankít. Megyek is, mielőtt még újabb hőhullám rám erőlteti a fizikai munka kerülését. (Jelentem: sikerült.)
Utolsó kommentek