Mickey webnaplója

Kaptam egy kockás inget. Flanell. Mennyibe kerülhetett maga az ing, ha adtak mellé ajándékba egy kisebb méretű asztali rádiót amely ébreszt, mutatja a hőmérsékletet és páratartalmat, miközben az URH adóit lehet venni rajta. A vekkerrel nem foglalkozom. Valamiért éppen délben megszólal. Elnyomom és kész. A rádió kicsit csipog, de a hangszóró méretéből adódóan nem is vártam tőle többet. A kis ketyere francia termék. Na, még ilyenem se volt.
***
Úgy várom Sz. Feriről szóló visszaemlékezésem megjelenését a jezsuita portálon, mint cikkét Kosztolányi annak idején, akiről feljegyezték, hogy a nyomda előtt toporgott hajnalok hajnalán, mert tudatták vele, hogy anyaga szerepelni fog a reggeli lapban. Még azon melegében látni akarta, tapintani, megvizsgálni, hogy fő helyet kapott-e írása az újságban vagy sem.
Értelme persze semmi. Ha publikálják, jó, ha valamiért nem, akkor se történt semmi. Elhunyt szerkesztőtársam pedig mosolyog szamárságainkon. Megírta a Prédikátor ezer évekkel ezelőtt, hogy minden csak hiúság és szélkergetés.
***
Egyik feledékeny osztálytársam meséli egy másik feledékeny osztálytársunkról nekem, a harmadik feledékeny embernek, hogy amaz mit felejtett el. Kortünet, korunkkal járó tünet, kórunk tünete.
A kérdés: Vajon vigasztaló-e annak a tudata, hogy korosztályunk többségére jellemző a feledékenység. Először a nevek esnek ki, aztán a közelmúlt eseményei, aztán egyre több minden. (Ilyenformán észnél kell lenni cselekedeteinkkel kapcsolatban, mert ugyan mit válaszolnánk a nyomozó kérdésére, hogy hol tartózkodtunk három napja este nyolc és tíz között. Azt, hogy nem tudjuk?)
Még megjegyzem: Arany Jánosnak más volt a véleménye a bánatban való osztozás előnyéről. Ezt írja
A régi panasz c. versében:
                 „…bánatomban
Meg nem enyhít társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.”
Végigolvasva az 1877-ben írt verset, megkap a pesszimizmusa. Túl 1848-on, túl a kiegyezésen így ír:
„Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magukban mekkorát!
….
Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni
Tudni bölcsen, a hazát.”
Ettől klasszikus a klasszikus. Nem évül el egyetlen leírt gondolata sem.
(Hú, jól elkanyarodtam az előzőekben megfogalmazottaktól!)