Mickey webnaplója

A reggeli szentbeszédben elhangzott, hogy a karácsony utáni pihenések ideje jött el. Vannak kétségeim, ami a saját programunkat illeti. Ma nálunk találkoztunk, holnap mi megyünk találkozóra, holnapután nálunk találkozunk.
Kicserélt akkuval mentünk misére, hogy aztán ott hagyjon bennünket az utca közepén. Jó az akku, hihetőleg jó a generátor is, valami kontakthiba okozhatja, hogy hol megy, hol nem a kocsi. Vén ez már minden eresztékében. Most töltjük az új akksit.
Igazán nincs is lemerülve.
Gondolom, szerelő után kell nézni. Komfortérzetünk lenullázódott. Naponta történik valami, és nincs vége, és nincs vége.
Az unokák helyesek, a gyerekek is, és mintha egyformán fáradtak volnának.
A franciák jelezték, hogy betegek lettek.
Nem csoda.
A Covid keze mindenütt betette a lábát, és erősen igénybe veszi áldozatait.
Ki tudja, ki érti, miért szökött fel a Covid elterjedésének országában. Jelenleg Kínában 250 millióan küszködnek ezzel az átkozott nyavalyával, és nincs vége. Onnan érkezett először vakcina. Helyben nem használták elegen?
És akkor még nem beszéltem a kórság utóhatásával, a postcovid-szindrómáról.
Lesz ennek vége?
Lesz a háborúnak vége?
Lesz végre béke?
Lehet, ámbár nem látszik.       
Az évnek vége lassan.
Mit is mondhatnék?
Hozz ránk víg új esztendőt!
***
A Luca napon elvetett sok egyszikű búza mellett kihajtott egyetlen kétszikű. Ha jól sejtem, egy napraforgó. Egyelőre élnek mind. A búza szokás szerint elszárad. Vajon a napraforgó túléli őket?