Mickey webnaplója

- Jószerével negyedév óta úgyszólván állandóan az foglalkoztat, hogy miért nem megy az autónk, miért nem javítható meg? Miért kell(ene) vénségünk előtt másikat vennünk, miért? Kell vennünk egyáltalán? Nem elég lízingelni, nem elég rábízni minden utunkat mások készségességére, avagy naponta taxit igénybe venni?
Elektromos roller? Az se rossz. Mindjárt kettőt kellene venni, mert ha egyre ketten ráállnánk, az menten összerogyna alattunk.
Öreg kocsim kimúlásával párhuzamosan a saját vezetői engedélyem megújításának esetlegessége is ott motoszkál folyamatosan agyamban. Utóbb már két alkalommal is rezgett a léc. Most november végétől lesz-e két újabb évre vezetési engedélyem? Mindkét oldal kétségeket vet fel: az objektív és a szubjektív is. Velem vannak ezek a gondok éjjel és nappal. Nem igazán sikerül levetkőzni őket, pedig alighanem jó lenne.
Megmondta Szt. Pio: Ne gyötörd a lelkedet! Hát persze, hogy ne!
De hogy kell azt csinálni?
Talán úgy, mint a Ne gondolj az elefántra! néven elhíresült közhely esetében.
Jálics Ferenc szerint a nem kívánt gondolatok (kísértések) elűzése értelmetlen és lehetetlen feladat. Amit érdemes tenni: „Ránézni” a nem kívánt gondolatokra, és mintegy tudomásukra hozni, hogy nem baj, ha vannak, de most másra szeretnénk figyelni.
- Érzékeink tompasága némi humorra is alkalmat adhat. Képzeljük el a színtévesztő festőt. Képét ő másképpen látja, mint mi. Ahhoz, hogy úgy lássuk, mit ő látta, színtorzító szemüveggel kellene látnunk a képet. Persze ez nem lehetséges, mert nem tudjuk, hogy színtévesztése milyen fokú, és miféle korrekció láttatná velünk az általa látottakat.
- Fülünk is megadja magát. Korosztályom tagadhatja, hogy nagyot hall, de ez nem változtat a tényen.
Egy-egy (nagycsütörtöki) elmélkedés csak akkor képes hatni a hallgatóra, ha eljutnak a hangok fülébe. Ha nem, akkor a szövegek elmondása nagyjából értelmét veszti, mert elhal, mielőtt bárkire hathatna. Mondatja valaki: aki süket, vegyen hallókészüléket. Ez is igaz.
- Az egyszeri asszony nem tűrte a főztjét érő kritikát. A levese nem lehetett túl sós, és kész. Történt, hogy csöngettek, s míg kiment a nő ajtót nyitni, levesébe belekomiszkodtak a bent ülők egy kávéskanál sót. Így álltak bosszút a makacs szakácson.
- Egykori betegtársam a 413-as kórteremben napi négy-öt fokhagymát rágott el. Kérdésemre bevallotta, hogy igen, tőle, a velem szomszédos ágyból jön a szag. Értésemre adta, hogy rendes szokásává vált, mióta nem jár társaságba. Nem igazán értettem okfejtését lévén négy beteg a szobában.
- A műsorvezető egy lelkészt és egy pszichológusnőt kért fel beszélgetőpartnernek. Majd többek között a lélektanásznak elmesélte, hogy Pilinszky mit mondott egykor Popper Péternek: „Azért utállak benneteket, pszichológusok, mert azt hiszitek, az embereknek problémáik vannak, amiket meg kell oldani, de ez tévedés: Az emberek tragédiákkal néznek szembe, és irgalomra van szükségük.”
Na, ez betalált.
Az ökölvívásban úgy hívják, hogy övön aluli ütés.
A szólás szerint pedig: eltalálta szarva közt a tőgyét.     
Talán akaratlanul, de durva tapintatlanság az efféle viselkedés.