Mickey webnaplója

Én vagyok én, te vagy te. Ki a nagyobb szamár én, vagy te? Hát persze, hogy te – mutatunk egymásra.
Hogy ki vagyok én, és ki vagy te, az erről szóló pszichológus-vicc eléggé közismert.
Két pszichológus találkozik. Az egyik így szól: - Látom, hogy te jól vagy. Hát én hogy vagyok?
Mindez azért jut eszembe, mert kétéves M-K. unokánk elérkezett öntudatának a  felfogására.
Ha szerepelni szeretne, azt mondja: én.
Ha azt kívánja kifejezni, hogy az enyém, azt mondja: én, és magára mutat.
Ha meglátja a róla készült videót, elindítja a mobilt és azt mondja: én.
És megnyomja sokszor az indító „gombot” mindahányszor hozzátéve azt, hogy ÉN.
És nézi-nézi a rövid mozgóképsort, ahogyan lecsusszan a csúszdán, miközben mutatja és mondja: én.
Persze szókincse most alakulgat, és kénytelen így összegezni a róla szóló eseményeket: én.
A kutya még vau-vau, a forró még fü-fü, Domi még do-dó, ő maga meg mindig – én.
Szeretem én őket, mindannyiukat, és látható módon ők is engem – appapát.
Nővérkéje, R. és ő karosszékem körül szaladgálnak körbe-körbe, és fennhangon és ritmusosan ismételgetik: appapa-appapa.   
Persze felvettem ezt is a mobilommal.
Nyomogatom virtuális gombját, többször visszanézem-visszahallgatom appapás kurjantásaikkal tűzdelt önfeledt körtáncukat.
Naná.
Hisz én is gyermek vagyok.
Immár a második gyerekkorom éveit töltöm – appapaként.