Mickey webnaplója

1960-ban Rómában tartották a nyári olimpiát. Készült is róla egy dokumentumfilm. Zuglóban laktunk. Ezt a filmet megnéztem az Éva moziban (Erzsébet királyné útja).  Talán utolsó epizódként mutatták a súlyemelők vetélkedését. Jurij Vlaszov volt a nyerő. Hallatlan koncentrálóképességgel bírt ez az izomkolosszus, no meg testi erővel. Annyire az ő hatása alá kerültem, hogy hazamenve az öt rúgós expandert életeben először sikerült kinyomnom.
Mindez azért tanulságos, mert most az atlétikai vb-n a világklasszisokkal megmérkőző hazai atléták magukhoz képest szintén maximális teljesítményt nyújtottak. Ugyanaz a lélektani húzóerő vitte tovább őket a legjobbakhoz való felzárkózásban, mint hatvan éve engem. Megértem ezt a lelki állapotot annak ellenére, hogy ma már nem ösztökél senki és semmi a nagyobb teljesítmények megtételére, bár – ha a szükség úgy hozza – megteszem a tőlem telhetőt. Alább nem adhatom.
A fenegyerekeskedés azonban távol áll tőlem. Nagyjából ismerem a határaimat. És ez jó.
Emlékszem egy jógalégzéseket végző idősödő férfi megmérkőzött egy atlétával, úgy vélve, hogy az ő tüdőtérfogata meghaladja a sportolóét. Tévedett.
BG nyelvész gyakorló túrázó. Idén feljutott autóval az indiai Khardunglára (5360 m). Azt írja: felérve „rögtön megszédültem. Éles, friss, hideg levegő, de mintha nem lenne elegendő.”
Hát persze.
Nem is elegendő.
Az ottani hegyivezetők, a serpák hozzászoktak a légritka térhez. Ehhez idő kell.
Aki pedig megvénül, annak az is kevés. Leginkább csak néznie érdemes mások erőfeszítéseit.
Hány totyakos öreg készül ki a sörmeccsek alkalmával. Törik a bokája, vagy combnyaktörést szenved, elszédül vagy éppen megüti a guta.
A mi korunkban csak óvatosan.     
***
Régi cikkeket, köztük a sajátjaimat is újra olvasom a Távlatok régi számaiban. Ami meglep, akkoriban milyen érett gondolataim támadtak. Ma is szívesen vállalom őket.