Mickey webnaplója

Nemrégen írtam a dicséretek fogadásáról. Ma újra eszembe ötlött a téma. Ezt írtam: Oh, azok a kitüntetések. Az emberek ez ügyben kétfélék. Az egyik fajta nagyon reméli a kitüntetést, s örömét nem rejti véka alá. Tapasztalatom szerint ezeknek az embereknek szívesen adnak újabb elismerést is, mert tudják, hogy jól fogják fogadni, mosollyal és jó ízű beszéddel köszönik meg.
A másik típus nem kívánkozik arra, hogy hivatalos elismerésben részesüljön. Ha mégis kitüntetik, elviseli, de amennyire tőle telik, hárítja a behízelgő szavakat. Talán azért, hogy a kitüntetőktől való függetlenségét megőrizhesse. 
Több emléket őrzök ez ügyben. A kiváló dolgozó kitüntetés nem járt hatalmas összeggel. 3000 ft-ban részesült a vállalat kiválója. A hetvenes években történt, hogy egy egységvezető elzárkózott a felterjesztéstől, mert az igazgató vissza akart kapni egy nagyobb összeget a díjból. Ez pedig mélyen megsértette önérzetében az illetőt.
Egy közelmúltbeli kitüntetésnek is érdekes a sorsa.
A Parma fidei, a Hit pajzsa kitüntetésről van mondandóm. Igazán az tudná elemezni a különféle kitüntetettek elismeréshez való hozzáállását, aki a zsűriben régóta részt vesz.
Emlékeim szerint László G. annak idején erősen tiltakozott ez ellen az elismerés ellen. Alig akarta átvenni. Alig akart valamit szólni az elismerés átvételekor. Lehet persze élemedett korával magyarázni az ellenállását.
Most a fóti plébános, az általam is igen kedvelt Sebők Sándor részesült ebben az elismerésben.
Ő örömét fejezte ki, amiért élete munkáját ilyen elismeréssel nyugtázzák. Ám hozzátette Szent Pál ide vonatkozó megállapítását: „Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16)
Nos, ez munkálhatott L. G. kitüntetettben is.
Kényes kérdés marad továbbra is, hogy milyen indulatokat vált ki egy-egy kiváló páterben a kérdéses kitüntetés megajánlása, elfogadása.
A kitüntetettek jó része az átadó ünnepségen úgy próbálja oldani saját feszültségét, hogy kijelenti: Az érdem igazán az engem körülvevő közösségé, amellyel együttműködve értünk el sikert. A taps és köszönet elsősorban őket illeti.
Ez sokszor teljesen helyénvaló és igaz.
Engem személyesen soha nem kísértett meg rangosabb kitüntetés, és bár gyakorta említettem: Késik a Nobel-díjam, minduntalan poénnak szántam.
Azzal együtt, nem panaszkodhatom, mert rendes díjazást kaptam.
Tisztességes nyug-díjban részesültem életművem megkoronázásaképpen.