Mickey webnaplója

Újra olvasgatom Az ember zenéje c. kötetet. (Menuhin/Davis).
A neves hegedűs nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy kifejtse a címbeli témát. Már pedig az alighanem lehetetlen.
Különféle korok, különféle zeneszerszámok, dalok, nyelvek, indítékok, uniszono és többszólamú művek, földrajzi elhelyezkedés adta eltérések, hagyományok, előadásmódok, tempók, stílusok, ritmusok és dallamok, összhangzattan, módszerek, az instrumentek fejlődése, zene a konkréttól az absztraktig stb.
Nos, igen.
Azt kérdi a világhírű hegedűs, hogy végzetszerű-e, hogy minden civilizáció absztrakciós gyakorlattá váljon? Kultúránk szövet, mely maga is absztrakció… a ház a barlang absztrakciója, a törvény pedig a viselkedési normák gyakorlati kódexének  absztrakciója (mire gondol, tízparancsolat, a szeretet fő parancsa, más?) Matematikai egyenletek írják le a Nap hidrogénjének fúziós poklát.
… Minden művészet egyetlen nagy, egységes tanítás része volt?
Fennmarad-e az élet a földön?  
Sorolja a kérdéseket, és nem biztos, hogy van rájuk biztos válasz.
Sok zenész tevékenységét körvonalazza, véleményét rögzíti. Pl. Giacchino Rossini véleményét, aki Wagner muzsikáját kritizálja: Wagnernek akadnak jó percei, de rossz negyedórái is.
Mint mondja, az orgona fizikailag is megráz, így közvetíti Isten hatalmát. Mások szerint azért zúg, hogy Isten jobban halljon bennünket, és megkönyörüljön rajtunk.
Hát engem is megráz az orgona, mióta fülem megbízhatatlan a frekvenciák arányos befogadása vonatkozásában. Az orgona számos felhangja kaotikussá teszi hallgatását.
Nem is folytatom.
Az ember zenéje végtelen, mint az óceán. Csodavilág, amelybe valamennyi ember belefeledkezhet, és meregethet belőle kedvére.
Az ember is csodalény.
Tudom, mert amit hamisnak érzékelek, bennem tisztán „szól”.
De mégse.
Nem szól, csak a szólást felidézi szellemem.
Hang nélküli hang ez.