Tegnapi posztom megihlette egyik kedves barátomat (Lackó Bárdosy). Ezt írja, idézem:
„a tegnapi blogod (a kérdezésről) inspirált erre. Jó volt!”
Hogy mire, azt alább közlöm (ha csak nem törölteti velem írója), mert írása eredeti stílusával magával ragadott. Régi emlékét vetette gépre:
Ahogy egy nőtől illetlenség megkérdezni, hogy “hány éves vagy?”, úgy Spanyolországban az egyik legdurvább kérdés a “mi történt veled (vagy a családoddal) a polgárháború idején?”. Ez az a kérdés, ami a látszólagos társadalmi békét fenyegeti. Hiszen a spanyolok is mély árkok között evickélnek, csak amikor épp jól megy a gazdaság, akkor ezeket sutba dobva próbálnak békésen meglenni egymás mellett. Azonban ez a kérdés nagyon mély sebeket tép fel. Ezért illetlenség.
Én persze ezt első két spanyolországi utam során nem tudtam, és mivel nagyon érdekel a történelem, ezért párszor megkérdeztem. Ha azokat a grimaszokat lefesthetném, amit erre a spanyolok vágtak, azzal egy egész sikeres galériát megtölthetnék. És persze senki sem válaszolt. Még azt sem, hogy “erre nem válaszolok” vagy, hogy “ez egy udvariatlan kérdés”. Én meg őszinte gyerek voltam, de még fiatal és nem éreztem meg, hogy ezt nem kéne tovább feszegetnem.
Történt egyszer, hogy ráerőltettem magam egy kedves spanyol családra, akik nem tudtak nemet mondani arra a kérésemre, hogy: tetszene tudni adni egy pohár vizet, mert olyan éhes vagyok, hogy azt se tudom, hol alszom? És befogadtak, megetettek, megitattak. Beleláthattam az életükbe, a családi szerkezetükbe - ami akkor még nagyon idegen volt a magyar szokásoktól - három napig. Az apuka hetven éves körüli volt. A lakásuk egy lakótelepen volt, de a lakótelep egy katonai laktanyában. Mivel apuka nyugalmazott katonatiszt volt.
Balga fejemmel arra gondoltam, hogy ennél szakavatottabb embertől meg sem kérdezhetném az ominózust kérdést: öreg is, katona is. Vacsora után előálltam azzal, hogy milyen volt a polgárháború.
A szobában a családja különböző tagjai élték mindennapi életüket, ám a kérdésemre mindenki megdermedt. Megfagyott a levegő. Szemrehányó pillantásokkal szegeztek körbe.
Az öreg egyrészt nagyon udvarias és művelt volt. Másrészt abban a pár napban nagyon megszeretett. Ezért erőt vett magán és válaszolt. Ő volt az első és egyben az utolsó spanyol, aki válaszolt erre a kérdésre. Nem csak nekem.
A semmibe révedő szemekkel azt mondta: - Ez egy nagyon szomorú történet.
Pont. Ennyi. És ez is kozmikusan sok volt. Végtelenszer több, mint amit bármely spanyol valaha, akárkinek adott erre a kérdésre.
Nos, igen. Vannak olyan kérdések, amelyeket nem kérdezünk.
Pl. Amerikában: Mennyi a jövedelmed?
Bárhol a világon a vendégtől: Mikor mész haza? Stb.
Általában vigyázni kell arra, hogy ne lépjünk beszélőpartnerünk tyúkszemére.
Utolsó kommentek