Mickey webnaplója

Azt hiszem, hogy az önéletrajzok legizgalmasabb része, hogy a
valamilyen országban,
valamilyen korban,
valamilyen családban felnövő, és a
legkülönfélébb tehetségekkel megáldott emberek hogyan fejlődnek – akár kacifántos körülmények között – odáig, hogy a tehetségeik mentén betöltött hivatásukat elérjék.
Mit hozott von Haus aus Mozart,
mit Gorkij,
mit Mark Twain,
mit Széchenyi Zsigmond,
mit Louis Armstrong,
mit Papp Laci,
mit Einstein, Bud Spencer vagy Karinthy Fricike.
A kis gyerek lassacskán ráébred, hogy mire is van teremtve, és elkezd afelé orientálódni eladdig, mígnem kiköt a talentumainak megfelelő hivatásnál.
Az az érdekes, hogy a fiatalkorban megélt hatások hogyan befolyásolják később döntésében. Miket vállal fel, hogy gyerekkori álma megvalósuljon, vagy éppen félrenevelt mivolta ellenére mégis megtalálja a természetes képességeinek megfelelő kereső foglalkozást.
Elég arra gondolni, hány zenszerzőt, hangszeres művészt, írópalántát stb. próbáltak pl. jogi pályára terelni a szülők – hála Istennek, eredménytelenül.
Családunkban anekdotaszerű, hogy apámék keresztapja, egy ügyvéd, kérdezgette őket, keresztgyerekeit, hogy ki milyen pályát akar választani. Egyikük azt mondta: szaxofonozással szeretné megkeresni a kenyerét. A vidéki ügyvéd sajátos tájnyelven jegyezte meg: „a szvaxofon az nem pála”, és legyintett.   
Duke Ellingtont szerencséjére nem tiltották el a zongorázástól.
Azt szeretném hangsúlyozni, hogy az életrajzok leizgalmasabb része ez: a szárnybontogatás mikéntje.
A kibontakozás utáni részek ezekhez képest csak „zöngicsék”.