Mickey webnaplója

Ezt írtam 2010-ben:
„Tízféle gyógyszert szedek – rendben van.
Havonta vért vesznek tőlem – rendben van.
De havonta egyszerre jelenünk meg egy kisöreggel – és az már nincs rendben.
Az ürge azzal büszkélkedik, hogy 79 éves, és nagyon jól bírja magát.
Megalázó módon én még csak 65 se vagyok.
Az sincs rendben, hogy minden alkalommal elmeséli valakinek – ma engem tisztelt meg vele –, hogy azért ilyen marha egészséges, mert nem zabál, nem piál és sose bagózott.
Apám se bagózott, alig ivott alkalmanként valamit, és ette, amit ehetett, leginkább zsíros kenyeret. Élt 49 évet.”
Ami pedig engem illet: Nem tudom, hogy él-e még a büszke öreg.
Jelenteném neki, hogy én is immár hetvenkilenc múltam: Marha dagadt vagyok, olykor piálok, igaz, egyre ritkábban és egyre kevesebbet-. Isten bocsássa meg, valaha jó húsz évig erősen bagóztam, csaknem láncdohányosnak számítottam.És Istennek hála, élek, megvagyok.
Autót vezetek, ha kell, le is mosom az esőzést kihasználva.
***
A vicc szerint az orvos csóválja a fejét, amikor az öreg János elmondja, hogy mennyit dohányzik, és már milyen régóta. Megkérdezi:
- Mondja csak, János, hány éves is maga?
- Hetven – hangzik a válasz.
- Látja, ha nem bagózna annyit, úgy lehet, már nyolcvan is megvolna.
Egyik ismerősünk kilencven elmúlt és dohányzik.
Ki tudja, miért és hogyan, de mintha tartósítaná a bagó.
 

Reggel azon gondolkozám, hogy igaza van-e az asszertívoknak vagy sem.
Nézzük, milyen elveket hordoz az asszertivitás. Ilyeneket olvashatunk a módszerről: „Olyan viselkedési  mintázat, amelynek során a személy magabiztosan, a saját érzéseit, igényeit, szükségleteit tudatosítva, ezeket őszintén felvállalva tud megnyilvánulni érzelmileg nehéz szituációban is . Egyúttal képes arra is, hogy meghallgassa, felfedezze és megértse a másik fél érzéseit, igényeit, szükségleteit is (értő figyelem). Kommunikációjának célja a konfliktus megoldása, miközben minden részt vevő fél igényeit szem előtt tartja – nem hódol be, de nem is próbál dominálni a másik felett.”
Még egyéb részletek is olvashatók róla, de ez a lényeg, ami elég ahhoz, hogy véleményt alkossak róla, és összehasonlíthassam a Biblia tízparancsával, a szeretetparanccsal, az aranyszabállyal.
Aki magabiztosan őszintén, tudatosan nyilvánul meg, az véleményem szerint öntörvényű. Mert hát ki mondja meg, hogy mit tekintsen tudatát vezérlő elvnek, mint saját humanitását, saját latolgatását, saját tapasztalataiból leszűrhető igazságot, mely óhatatlanul a saját igazsága lesz, emberi, szubjektív, igazságmorzsákat tartalmazó valami, ami óhatatlanul hordoz részrehajlásokat, előítéleteket is talán.
Igazi individualista hozzáállás. Jó esetben őszintén win-win megállapodásra törekedik.
Ide kellene citálni Pilinszky megfogalmazását, aki azért orrolt meg a pszichológusokra, mert konfliktusokat látnak az emberek életében, amire megoldást keresnek, noha tragédiák fordulnak elő az életben, és irgalomra van szükség a megoldásukhoz.
Olyasfajta életérzés az asszertivitás, mint amit Babits a Lírikus epilógjában így fejez ki: a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.
Hát ez az. Minden szentnek maga felé húz a keze. Hát még a nem szenteké, tehetném fel a kérdést, de nem teszem.
Inkább próbálom a hívő mentalitását vázolni. A hívő nem emberfüggő, hanem istenfüggő. A Teremtő világosan értésére adta az embernek, hogy a tízparancs szerint érdemes élnie, különben oda a méltósága. Lelkére kötötte, hogy a Szeretetparancs szerint érdemes élnie, mert szeretet nélkül nem működik a világ. (Utalhatok a napjainkban folyó kb. ötven kisebb-nagyobb háborúra, és a világ több pontján tapasztalt embertelenségekre.
Jézus azt tanította, hogy azt cselekedjük másoknak, amit szeretnénk, hogy velünk cselekedjenek (aranyszabály).
Nem állítom, hogy a hívő ezek szerint jár el, de hogy ezek számára az irányadó mércék, az világos. Ezek a szabályok évezredek óta jottányit se vesztettek érvényükből, csak követni kell őket.
***
A blogger leggyakrabban feltett kérdése, miről írjak ma? Nem úgy a háziasszonyé, akinek visszatérő kérdése: Mi legyen ma az ebéd?
Talán megkönnyíti a menü összeállítását, ha idemásolom a Trump elnök vendégeként USA-ban tartózkodó Orbán Viktor tiszteletére készített ebéd étlapjának fogásait:  
az előétel őszi kerti saláta gránátalmamagok, uborka, gyalult retek és mentás citromos vinaigrette.
A főétel kakukkfűvel sült csirke,
édesburgonya püré,
kelbimbó,
zsenge fodros kel.
A desszert pedig sütőtök torta,
vaníliafagylalt,
tökmagkrokant, valamint
gyömbéres kekszmorzsa.
A szezonnak megfelelők a választott alapanyagok. Jó étvágyat!

Naná, hogy újra a Bp.-ről szóló könyv ihletett meg.
A Centrál kávéházról is megemlékezik. Nos, a Centrálban ittunk egy-egy korsó sört Szabó Ferivel és a feleségemmel.
Csendes étterem. Kedvező árfekvése pozitív. Azt írja a szerző, hogy a tulajdonos sok éven át zsoké volt, a falakon emiatt sok lovas ábrázolás függött. Amikor idáig értem a leírás olvasásában, akkor jöttem rá, hogy ezeket a képeket én is láttam. Itt ettünk szintén hármasban Szabó Ferivel, aki valamiféle rokoni kapcsolatban állt a tulajjal.
Az Eötvös klubhoz is volt szerencsém főiskolás koromban. Egy Omega-koncertet szenvedtünk el. Az alacsony plafonú teremben ugyanis a fájdalomküszöb környékén hangicsált a zenekar. Ordítva sem értettük egymás szavát.
A budai Hadik kávéház nem akart rendesen működni. Kevesen jártak oda. Karinthy és Böhm Aranka szerették a csendessége okán. Kihaltságának vége szakadt, nekik ugyanis sikerült divatba hozni a Hadikot.
Közöm: A Bartók Béla útra nyíló portál fölött felirat hirdette: Szatyor bár. Nem értettem, hogy egy patinás kávéház hogy hirdethet ilyen közönséges névvel bárt. Az író elűzte ismeretem e hiányosságát. „Karinthy, ugyanis amikor egyszer lement az alagsorba, a Hadik Taverna nevű részbe, a gyékény falborításra célozva állítólag így kiáltott fel: »Úgy érzem magamat, mintha egy szatyorban lennék«.”
Corvinus egyetem. Itt szerezte menyünk a doktori címét. A védésen jelen voltunk. Sokat fotóztam a minimal artban épített terekben.
Mikszáth tér. Olvasom: „A tér a Kádár-korban csendes, komoly hely volt, elsősorban az ide száműzött Piarista Gimnázium miatt. (Az egész országban összesen tíz egyházi tanintézményt nem államosítottak, de ezeket is egyfolytában zargatták.)” A leírás tárgyilagos, még akkor is, ha tudomásom szerint csak 8 ilyen intézmény működését engedélyezték – erős korlátok között. Pl. évfolyamonként csak két osztályt indíthattak, a szerzetesek számát megnyirbálták, a környék diákjait kötelesek voltak felvenni. (Gondolom ez kiváló eszköze volt a pártállamnak besúgók szervezésére.)
Horánszky u. 20. Párbeszéd háza. Olvasom: „A jezsuita rend 2007-ben visszakapott rendháza két év tatarozás után kezdte el működését. Az épületnek, amelyben gyakran rendeznek civil eseményeket, erős a kisugárzása. Mikor itt jártam egyszer … úgy éreztem, hogy jó lehet jezsuitának lenni. Mintha a katolikus egyház szellemi »válogatottja« lennének. Ideje átértékelni a velük kapcsolatos sztereotípiákat Bp.-en is.”
Szívmelengető elismerése ez a Jézus-társaságnak. Itt volt egykori főnökömnek a gyémántmiséje. Még megismert, annyit mondott rámn tekintve: TÁVLATOK. Isten nyugoszalja!
Magyar Rádió. Pagoda. Ide jártam egy évig a NOE színeiben kuratóriumi tagként.

Olvasom a BP. könyvet.
Benne érdekes epizódok.
A Klotild-palotákat szokták Klotild- és Matild-palotáknak is nevezni. Az építést vezető embernek két lányát is így hívták. Ő különböztette meg a két spanyolbarokk palotát egymástól ilyen módon. De, hogy melyik melyik, ma már nem tudni.
Egy rövid ideig volt közöm a déli palotához, amennyiben az első emeletét uraló PRV-nél (Pest-megyei Ruházati Vállalat) dolgoztam. Aztán elkerültem onnan, később meg is szűnt a PRV.
A földszinten korábban még a Belvárosi kávéház üzemelt. Ott egy alkalommal vettem egy egri bikavért. Mindössze 28 ft-t fizettem érte. Jó régen lehetett.  
Itt jegyzem meg, hogy kolormérnök ambícióval dolgoztam egy évet az óbudai Goldbergerben.
Megszűnt.
Dolgoztam a Népművészeti és Háziipari Szövetkezeti Vállalatnál a Váci u., Régiposta u. sarkon.
Megszűnt.
Visszatérve a Bp.-könyvhöz, érdekes epizódokat tartalmaz a kötet. Pl. azt, hogy a Gellért-hegy oldalában bokrosodó fügefákat századokkal korábban a törökök telepítették oda. Ma is teremnek.
A szerző olykor humorra fogja a közlését. A Haris közről megállapítja, hogy száz éve a Haris köz magánterületnek számított, de emiatt évente legalább egy napra be kellett zárni. Valójában a bezárás nem egész napra, csak néhány déli órára korlátozódott, amikor is a közjegyző kiszállt a helyszínre, és jkv.-be vette a tulajdonjogot. 1950-ben aztán ezeket a házakat és az utcát is államosították. Ehhez már nem vettek igénybe közjegyzőt.
Amihez  személyes élménye fűződik, azt is megosztja olvasóival.
Álljon itt egy ilyen megjegyzés is:
Az Erzsébet-híd megnyitásakor elmaradt a zongoraórám – írja. Csinos, fiatal tanárnőm a csepegő eső ellenére cinkosan rám nézett, és ezt kérdezte: Nem nézzük meg inkább a híd megnyitását? – Hát persze hogy… Teljesen tele volt a híd, legalább annyira, mint egy héttel korábban, amikor a teherpróba elvégzéséhez zsúfolásig telerakták villamosokkal és buszokkal.

A jó nyugger várakozásban tölti idejének jó részét.
Vár arra, hogy meglátogassák az unokák.
árja a nyugdíját,
várja, hogy történjen valami,
vár a szódásra,
vár arra, hogy a szakorvos távkonzultáció céljára felhívja telefonon.
Ez történt ma is.
Olyan vérhígítót szedek, amelyet csak szakorvos engedélyezhet, ő is csak egy-egy évre.
Letelt az év.
Alighanem több is, mert újra meg kell vizsgáljanak a gyógyszerellátás folytatásához.
Próbálom kitalálni, hogy miért.
Valamikor a lelkemre kötötték, hogy az engedélyezés előtt egy hónappal jelentkezek be, hogy folyamatos legyen az utánpótlás.
De viszont az történt, hogy egy alkalommal a szabadságolás idején – hihetőleg pluszban írt ki vérhígítót a helyettesítő orvos.
Én ezzel nem törődtem, és így egy hónappal tovább kitartott a gyógyszerem, mint szokásosan.
Emiatt elkéstem a folytatás kérésével.   
Hogy miért ez a cirkusz a vonatkozó gyógyszerrel kapcsolatban, azt ne tőlem kérdezzétek.
Nem tudom.
Nem is érdekel.
Amit tudok, hogy az ötvenes években a LudasMatyinak rovata volt Le a bürokráciával! címmel.
A kísérlet sikertelennek bizonyult.
Ma épp akkor a bürokrácia, ha nem több, mint annak idején volt.

Az Akhilleusz és a teknősbéka esete a Zénón-féle paradoxonok egyike.
A történet szerint a gyors Akhilleusz és a lassú teknősbéka versenyeznek. Akhilleusz előnyt ad a teknősnek, de a paradoxon szerint a futó sosem tudja utolérni a teknőst, mert amíg ő egy távolságot tesz meg, a teknős mindig halad valamennyit előre.
- Most olvastam valahol, hogy a múlt nincs, mert csak volt. A jövő sincs, mert az csak lesz. A jelen pedig a köztük lévő pillanat. Olyan pontszerűen rövid, hogy ideje sem mérhető. Ha ez így van, akkor nem fájhat a fogam, mert a jelen túl rövid hozzá, a múlt meg nem fáj, a jövő sem, mert az még nincs is jelen.
Van azonban egy túlvilágot érintő párhuzamossága.
- Mondják, hogy az elhunytak a tisztítóhelyen várják, hogy méltók legyenek az Istennel és a szentekkel való közösségre. Mindjárt két problémával kell számolni. Az egyik, hogy az nem hely, hanem állapot. A másik, hogy sem tér, sem idő nem létezik az örökkévalóságban, csak örök jelen. Ha pedig nem létezik sem tér, sem idő, akkor nem beszélhetünk tisztítóhelyről, mert nincs tér, ahol a hely lehetne. És nem beszélhetünk állapotról sem, mert idő sincs. Itt megjegyzem, hogy Dienes Valéria okfejtésében még nagyon is számol az idővel. De hát, ami nincs, azt hogy lehet részletezni?
Ha egyik sincs, akkor mi van?
Nem marad más, mint az intenzitás. Igaz-e, nem-e, nem tudom. De hát, ha valami elválasztott az örök Szeretettől, és a halálban mégiscsak hozzá akarunk tartozni, akkor csak az marad, hogy egy azonnali aktusban mindaz a „rozsda” lekerüljön a halandóról, mindenféle szeretetlenség, ami elválasztotta őt az igaz szeretettől.
Ez nem időben megy végbe, hanem időn kívül és azonnal. Jobb híján olyannak képzelem, mint egy hirtelen rántást, amivel pl. a fuldokolót kirántják a vízből. Minél nagyobb a különbség a két szeretet között, annál kellemetlenebb lehet ez a „rántás”.
Ha mégis másképpen van, meg ne kövezzetek miatta, hiszen még sose éltem meg a halált.             

Olvasom a Budapest könyvet.
Benne is a Várról írtakat.
Közöttük is a Hadik András lovasszobráról feljegyzetteket.
Hadik András köznemes huszártiszt Mária Terézia kegyeletje lett.
Egyszer 4320 katonájával Berlin ellen indult.
A porosz uralkodó másutt volt elfoglalva a harcokkal. H
adikék éjjel vonultak, nappal rejtőztek erdőben, kihalt terepen.
Így tették meg a 450 km-es etapot hat nap alatt.
Huszárjai egy nap alatt bevették Berlint, 215 000 tallér sarcot szedtek be, majd távoztak.
A rajtaütésben 88 katonáját vesztette, és 57 lovat is, de 425 porosz hadifoglyot gyűjtött be azona napon.
Ezzel megalapozta katonai karrierjét a derék huszártiszt.
Nos, a Várban áll az 1937-ben felavatott Hadik-lovasszobor.
A fáma szerint nemcsak a négylevelű lóhere hoz szerencsét, legalábbis az ott járó egyetemisták szerint.
Máig felkeresik néhányan a lovasszobrot, és megsimogatják a lóherét.
A könyv írója megjegyezi, hogy a paripának ez a testrésze máig fényes a sűrű simogatások folytán.
***
Budapest elég nagy ahhoz, hogy elképzeljük, ha az előzőkhöz hasonló részletességgel meséli el a város valamennyi nevezetességét, mekkora terjedelmű lehet ez a kötet.
Alighanem kihagyott egyet-mást az író, mert könyve sűrű apró betűkkel szedve is 500 oldal.

VD írja: „Elvégeztem X-ért a teljes búcsút. Az égben bűnei eltöröltetve.” – Érdekes gyakorlat. Nem vonom kétségbe a hasznosságát, de óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: Hol marad az elhunyt felelőssége? Elvileg ilyen formában mindenki üdvözül?
Halottak napja van ma. Temetőlátogatások ideje.
Megfigyeltem, hogy már ez az utolsó aktus is bonyolultabbá lett. Valamikor az volt a módi, hogy az elhunytnak ástak egy sírgödröt, koporsóba fektették a halottat, és leeresztették ebbe a gödörbe ráhányva-kupacolva a földet, kialakítva a sírhalmot. Közben a rítus szerint megemlékeztek róla.
Ma a koporsós temetés csak az egyik lehetőség.
Előtérbe került a hamvasztás. A hamvak aztán vagy urnába kerülnek, és úgy a temető földjébe, vagy az urnák számára készített falba a temetőben vagy a templomban. De kérésre hajóról vagy repülőről a Dunába szórják, esetleg saját helyszínen kerülnek nyughelyükre az elhunyt hamvai.
A hamvak szétszórását lehet kérni magába a temetőbe is.
No, hát elég nagy a választási lehetőség. Sokan maguk gondoskodnak urnahely vásárlással az utolsó útjukra készülve. Akár koporsós a temetés, akár hamvasztásos, akár földbe, akár urnába történik az elhelyezés, néhány évtized alatt elévül a sírhelymegváltás. Lehet hosszabbítani, vagy sem. Utóbbi esetben jeltelenné válnak az egykori élő valaki testi maradványai.
Jogos az elmélázás az élet végességéről.
Hodie mihi, cras tibi,
et
Memento, homo, quia pulvis es et in pulverem reverteris – mondja a latin bölcsesség.
***
Még annyit akarok itt rögzíteni, hogy vannak rövidített üzenetek, az elhunyást illetően.
A latin R. I. P. Requiescat in pace! – Nyugodjék békében! 
Illetve, egy magyar, amit a hajdúnánási temetőben olvastam számos síron. A.B.F.R.A.  
Titokzatosnak tűnt, és nem tudtam jelentését megfejteni, mígnem jóval később szembe találkoztam a teljes szöveggel: „A boldog feltámadás reménye alapján.” 
Hm.
Lehet, hogy ma picit másképp fogalmaznánk, anélkül hogy a lényeg megváltozna.
 

Gondolom, nem csak n, hanem mindenki álmodik éjszaka, csak hát nem emlékezik arra, hogy mi is volt álma témája.
Mivel elég gyakori az az álmom, hogy valahonnan igyekszem haza, és hol sikerül, hol eltévedvén feladom az útkeresést és felébredek. No, hát ez az igazi dimenzióváltás. Olyan forradalmi valami, mint a csecsemő anyja testéből egy új világba tör. Minden idegszálával megpróbál tájékozódni az általa elképzelhetetlen más közegben. A váltás nyomán a korábbi állapota egyre inkább feledésbe merül.    
Álmomban társalkodok a körülöttem lévőkkel, utazom közúton és síneken, keresem a helyemet, a történet miértjét is tán, és egyszer csak felébredek. Egy néhány másodpercig eltart a teljes tisztulás, hogy az álmot nem kell folytatnom. A benne szereplőknek nem tartozom megfelelni, kérdéseikre válaszolni. Nem keresem, hogy hét lakásunk közül melyik az, ahová haza tartok. Az utolsó, melyben évtizedek óta elvackolódtunk. Nem kell hazamenni, mert már otthon vagyok, nem lopták el autómat, mert a ház előtt áll. Létem valósága felülmúlja az álombelit, mígnem újra elalszom – és újra álmodni kezdek.    
 Valószínűleg ilyen lesz ebből a földi létből való távozásom is.
Bár ki tudja?
Most mindenesetre egy harmadik dimenzióváltást tennék ide, a humorba ágyazottét.
***
Az öreg milliomost faggatja a riporter: - Hogy szerezte a vagyonát?
- A válság közepén pénzecskémen almákat vettem. Kifényesítettem őket, és két dollárért eladtam őket. Másnap a 2 dolláron megint almákat vettem...
– ...És addig csinálta, amíg milliomos lett?
- Fenét, csak egy hétig. Aztán a feleségem apja meghalt, és ránk hagyott tízmilliót.
***
Idős házaspár üldögél házuk verandáján. Megszólal az öregúr:
– Most előveszek egy nagy adag fagylaltot a hűtőből. Kérsz te is?
– Én csak egy kis adagot – válaszolja a felesége –, de önts rá csokoládészirupot! Nem akarod felírni? Tudod, milyen feledékeny vagy.
– Dehogyis! Észben tartom. Kis adag csokoládésziruppal.
– Igen, és dióreszelékkel. Nem felejted el?
– Persze hogy nem.
– És tegyél egy szem cseresznyét a tetejére! Biztos vagy benne, hogy nem felejted el?
– Dehogyis, Márta!
Az elkövetkező tíz percben kihallatszik a verandára, ahogy a férj ügyködik a konyhában. Végül megjelenik két tányér sonkás tojással.
– Ugye megmondtam, hogy írd fel! – sóhajt az asszony. – Hát nem elfelejtetted a pirítóst?
***
Ugyanez rövidebb formában:
Két bolond ki nevet a végén társasjátékot játszik.
Az egyik bemondja: Sakk.
Mire a másik: Te hülye, a dominóban nincs gól!
***
Tapasztalom, hogy a posztjaimban megidézett neves költők művei poetikusabbak az enyéimnél.
De az általam kigondoltak a sajátjaim!  

Jóllehet a viccek és versek kigyűjtése nem állt meg, és nincs is kész, azért mással is foglalkozom.
E mások egyike az olvasás.
Pillanatnyilag három kötet között vibrál érdeklődésem.
Az egyik Pio atya életének egyik feledolgozása, a másik Bálint Sándor professzor egy könyve, a fő ünnepekről, a harmadik pedig egy igen apróbetűs és így is ötszáz oldalas leírás derék fővárosunkról (Budapest könyv).
Amit a cím ígér, be is tartja: Török András, a kötet szerzője azt írja magáról, hogy igen szeret beszélni. Ez a könyvben meg is valósul. Számos adatot, élményt, ismert és ismeretlen embert ábrázol, hoz közel az olvasóhoz. A fővárossal összefüggésben rengeteg anekdotikus szöveg található? csak kevesek által ismert epizódok egy-egy helyhez kötődően érzékletes stílusban elővezetve.
Dicséret illeti az írót, aki mindenféle részletről tájékoztat, közel hozza az olvasóhoz az épített emlékeket, a tervezőket stb, stb. Legalább olyan részletező, mint annak idején a Bädecker úti vademecumok voltak. Szeretem forgatni, ami nem könnyű feladat, mert ragasztott kivitelben készült, s lapjai nem szívesen nyílnak meg. Erőfeszítés kell hozzá.
A kötet alcíme: Igazmondó városkalauz modern lokálpatriótáknak. Új, teljesen átdolgozott kiadás. Park könyvkiadó.        
Nem is gondoltam, hogy lokálpatriótának számítok. Inkább fogalmazzunk csak szerényebben. Érdeklődő öregembernek, akit érdekli az a város, ahol élt világéletében.
Ugye voltam kelenföldi, két helyen zuglói, kispesti, józsefvárosi és óbudai lakos. Udvaroltam Erzsébetvárosban, feljártam énekelni a Várba, dolgoztam a Belvárosban, barátaim laknak Farkasréten, Pestszenterzsébeten, Rákospalotán.
De énekeltem a Vizivárosban, kedvenc szobrom a Gellért-hegy oldalában leledzik, stb, stb.
Tehát sokféle élményem fűződik ehhez a jő kinézetű városhoz.
Sok mindent tudok róla, de úgy látszik, hogy még sokkal többet nem. Ezeket az ismeretségi réseket, hiányokat eredményesen szünteti meg Török András könyve.