Mickey webnaplója

Késő estig meccset néztem. Nem is egyet. A távkapcsolóval legalább négy mérkőzés között szörfözhettem. A meglepetés a Liverpool immár sokadik elvesztett mérkőzése. Valami megbomlott a Poolban. Korábban nagy sikereik voltak, mára visszaestek. Nem érdekelne túlságosan a dolog, de két magyar is játszik a csapatban Kerkez és Szoboszlai. Nem gondolom, hogy az ő felkészültségükkel volna hiba.
***
Az órákat visszapödörtem egy órával az össznépi hülyeséget szorgalmasan követve (téli időszámítás).
Aztán lefeküdtem.
Hajnali álmom igen zagyva. Próbálom felidézni.
Kórházban fekszem. Foglalt a vécé. Ezért titkon végzem el szükségemet elég hülye módon. Vissza a kórterembe. Valami ünnep közeledhet, mert nagy a gyüszmékelés a folyosón. Egy nővérke skótmintás ruhában szalad. Hogy miért, nem tudom.
Majd beterelnek a saját szobánkba. Ott sokaság. Bíboros az intézményvezető, aki bejelentésre készül. Egy lapról olvassa fel, hogy huszonkilenc felújítást végeztek el a kórházban. Kezdi sorolni őket.
Magam úgy döntök, hogy meglógok a koriból.
Ki a folyosóra. Keresem, de nem találom a cipőmet. De további két pár is az enyém. Az ócskábbakat felveszem, belebújok ruháimba és kiiszkolok. Eljutok húgomhoz egy toronyházba. Rövid látogatás után búcsúzom azzal, hogy igyekeznem kell, mert biciklivel akarok hazamenni. Sietnem kell, mert nagy út áll előttem. Felkapom a cangát, majd csaknem hanyatt esek egy fadobozban. Csalódottan látom, hogy kezd sötétedni. Így nem tudom a száz kilométert letekerni, mert se dinamóm, se elemlámpám.
Most mit tegyek?
Vonatra kellene szállni, de nincs nálam pénz. A korábban már bevált módszert követem: felébredek. Egy magyar nóta szól bennem: (Mához egy hétre márt nem leszek itt.)
A sötétség még fennáll, mert kora hajnal van. De hamarabb világosodik a szokotthoz képest. Reggel köd üli meg a rétet. Gyorsan lefotózom.
Most, hogy a posztot gépbe vertem, a köd köddé vált, egyszerűen eltűnt.
Hétágra süt a nap.  

Kétféle papírt találtam a levélszekrényben és alatta a polcon. Az egyik megszövegezője lakást akar venni, méghozzá nagyobb lakást. Nyolc egyforma másolatot találtam ezzel a szöveggel: Kedves Tulaj! Engem érdekel a lakása, ha eladná, kérem, hívjon! Marci J tel. szám.
Mivel a tulajok mind a nyolcat kirakták a saját szekrényükből, és 8 nagyméretű lakás van a házban, ez azt jelenti, hogy senki sem kívánja eladni a lakását.
A másik egy szórólap. A címe szerint az örökkévalóságról szól. A Jézusnak átadott élet imáját hozza. Egy kisegyház szórta meg vele a házat, ksze a rövidítésük.
***
Konok következetességgel vonakodom abbahagyni a kigyűjtést. Megfordítom ezt a szótolulást: tehát szorgalmasan gyűjtögetem a blogomba rögzített vicceket, és verseket. Még jó ötévnyi anyag hátra van. Alig tudom az okát annak, hogy miért van az, hogy néha belebóbiskolok az újraolvasásba.  Olykor igen erős szívdobbanás térít magamhoz.
Az az érdekes, hogy csak ez a monoton munka okozza ezt a furcsaságot. És még furább, hogy ez független attól, hogy keveset alszom, vagy sokat. Chuke – tudom – erre azt mondaná: Öreg vagyok.
Ebben lehet is valami. Fiatalkoromban soha nem éreztem hasonlót se.
***
Valahol azt olvastam, hogy a zeneszerszámokon való játszás késlelteti a demenciát, de az éneklés is. Itt áll a billentyűsöm. Olykor hozzálátok valamely melódiát leverni rajta, hogy a demencia ne érjen utol a sarkon, a kanyarban.
Ketten maradtunk immár, bús öregek. A fiatalok elhúztak haza. Őszi szünet van.
Más nincs.    

Vendégeink már két órája hazaindultak. (Ezek sose jönnek!)
Túl vagyunk egy nagy, felszabadultságot hozó aktuson. Szociológus fiunk doktori fokozatot szerzett.  Több mint háromszáz gratulációt kapott.
Méltán.
Sok munkát fektetett a kutatásába, klasszikusan taglalt disszertációt írt. Mert mosolygósan vezette elő, könnyedén, miközben a vetítőt és a lézer mutatót rutinosan kezelte. Azt hiszem elsősorban a bírálókkal tartotta a kontaktust, de olykor a hallgatóságra is kitekintett.
Azért is jött ez a sok elismerő hozzászólás, mert M.-nak nagyon széles ismeretségi köre van. A volt osztálytársakon kívül több közösség tagjai gratuláltak, no meg a rokonság. Jó volt felfedezni közöttük az általam is ismert neveket. Örültem annak, hogy dolgozatát a maga nemében úttörő kutatásnak nevezték, mint ahogy az is. Az általa megalapozott úton tovább haladva újabb eredményekre van kilátása.
Egy strigula kihúzva.  
***
Reggel a misén az jutott eszembe, hogy az emberiség sorsa ugyanolyan teljes átalakulás, mint pl. a lepkéké. Ugye ott a folyamat a következő: lárvaállapot, bábállapot és a kifejlett pillangóé. (Emberire átfordítva: Ószövetség ideje, Újszövetség ideje, öröklét.)
Az emberiség indulásakor a „kifejlett lepke” állapotát élte, mígnem bűnbe esett. Ettől kezdve Krisztus földi életébe lépéséig mintegy lárva állapotot élt meg. Sok-sok harcot élt meg, mígnem megváltozott minden Krisztus eljövetelével.
Új lehetőségek nyíltak meg a népek, nemzetek előtt, az egyes emberek előtt: a szentté levés esélye és értelme körvonalazódott előttük követhető célként.
A Krisztus eljövetele és a beteljesedés ideje kvázi a bábállapotot hozta. Bennünk van a lehetőség arra, hogy a halálunk után egy újabb immár tökéletes formát öltsünk.
Ez a pillangólét csillogása, hímporos-pikkelyes színes, légies és gyönyörűséges végső létforma, amely jottányit sem fog veszíteni ragyogásából, könnyedségéből, szépségéből.
Törekedjünk méltókká lenni rá.
Weöres S. 66 c. versében a rákészülést így jellemzi:
„Ekkor végleg befelé kell fordulni.
Belül sétálni, befelé figyelni.
Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”
Az átalakulás utolsó fázisát már nem mi csináljuk,
hanem történik velünk az új életbe való átlépés alkalmával.      

Tegnap nem hanyagoltam a poszt írást. Egyszerűen nem voltam gép közelben. Vendégségben jártunk egész nap. Az ELTE új épületeiben, ahol még sose jártam ezelőtt.
Az egyszeri vicc szerint a gazdag góbé eljött az ország belsejébe vadászni és megjegyezte: Medvét már többször leterítettem, de nyúlat még egyet sem.  
Én már dolgoztam a világ legszebb Parlamentjében, de az ELTE épületébe még nem jutottam be a hetvenkilenc évem alatta sose. Egészen tegnapig. Tegnap se volt vizsgalázam az épületbe jutva. Vendégként érkeztem sokadmagammal fiunk doktori disszertációjának a védésére. Menyem már korábban megszerezte ezt az elismerő fokozatot, most a férjén volt a sor. Mosolygós előadást hallottunk, inkább elismerő, mint kritikus bírálatokat, majd a zsűri kiküldött mindenkit, hogy aztán közölje a végeredményt: A védés elfogadva. Summa cum laude fokozatot kapta M. fiú.
Nagy taps fogadta az elismerő szavakat. Bennem azonnal megindult a nyelvelés. Miért Summa cum laude. Miért nem kumma szum laude. Mert a régi rómaiak úgy fogalmaztak?
Persze ez csak az én szamárságom.
A lényeg a lényeg. A traktálás a hagyományoknak megfelelően már helyben megkezdődött, hogy családi körben folytatódjék. A szeretteink elláttak bennünket minden jóval, el a társaságukkal, el a mosolygós unokákkal, D. klarinétozott. L. készített egy ünnepi rap-et. Stb, stb. Én a lányokkal játszottam bújócskát. Ezt nagyon szeretik.
Csak azért nem hordoztak a tenyerükön bennünket, mert igen súlyosak vagyunk.
Mindenesetre háztól házig szállítottak minket. Ezért külön köszönet. Nekünk csak bele kellett ülnünk az autókba.
***
Apropó autó. Döntöttem: négyévszakos gumikat szereltetek a ledobott téligumik helyére.

Ma fény derült a valóságra. Az interneten olvastam arról, hogy a jogosítvány meghosszabbításának időpontja az illető évben a születésnapod. Nem így van. Ma kiderült számomra az igazság. Attól a dátumtól indul az újabb időszak, amelyen az orvos kiállította alkalmasságodat. Hiába jár le csak két hét múlva a korábbi engedély, elmentél a házi orvoshoz, az kiállított egy igazolást. Ennek a dátuma lesz a vízválasztó. Nem nagy kaland, de jobb, ha tudja az ember.
A kormányablakban igen gyorsan kiállították az új kártyához az iratot. Nem volt fotózás, sem aláírás a kijelölt négyszögben. Minden adatunk a gépükben van. Még az orvosi igazolás is. Nem kellett átadni, jóllehet két példányban készül a papír.
Sőt, ha ügyfélkapu birtokos lennék, itthonról is levezényelhettem volna saját jogosítványigényemet.
Mi tagadás, a technika fénysebességgel terjed. Hozzáteszem - nélkülem. Bach nem vette tudomásul a maga számára a hegedű vibrato játékát, de a hangerőváltás módját (crescendo, decr.) sem. Ezek már nem az ő világa voltak. A robotok világa meg nem az enyém, se a mesterséges intelligencia. Bár csodálom, de nem szeretem. „Képzetem, hegy-völgyét nem járja”.
***    
A könyvmegállóban találtam egy Bálint Sándor által dedikált könyvet. Elhoztam a boldoggá avatása elé néző professzor könyvét. Ereklye.
***
Az önként vállalt kétféle kigyűjtés folytatódik.
Zárásként ide másolom ez egyik posztban talált viccet:
Fickó bemegy a kocsmába, a pultos kérdezi:
- Jó napot! Mit szeretne?
- Egy nagyobb házat, jobb autót, több fizetést.
- Nem úgy értem. Mit kíván?
- Világbékét, magamnak egy szebb feleséget, milliókat.
- Félreértett, mit szeretne inni?
- Miért nem ezzel kezdte? Mi van?
- Semmi különös, itt állok a pult mögött...
hihihi, hahaha, huhuhu

Újra próbálkozom a versszerű dolgaim összegyűjtésével. De már csak az újabb évek terméseit veszem számításba. Nem akarok visszanyúlni a 2006-tól indított posztokig. Hiszen már kétszer elzabrálta gépem az összeszerkesztést.
Az a feneség, hogy belemerülve az anyagokba, további kigyűjtések is lehetségesek volnának.
Most egyedül a vicceket próbálom meg összesöpörni, de saját maximáim is jócskán léteznek, továbbá nyelvi játékaim, no meg aztán a különféle azonos végződésű szavak összeszedése.
Pl. -li végűek.  
Ennyi energiám azonban nincs, vagy nem akarom, hogy legyen.
Magam jól elszórakozom a posztok újra olvasásával.
Ez még akkor is igaz, ha el kell ismernem, olykor beleálmosodok a végeláthatatlan betűhalmaz olvasásába.
Sok dolgot kellene figyelembe venni.
Pl. azt, hogy milyen forrásokat használtam, amikor leírtam egy-egy poént.
A posztokban szerepelnek is többnyire, de erre aztán igazán nincs kapacitásom, hogy ezzel is meghosszabbítsam a munkámat.
Ha valaha kézirattá válna a viccgyűjtemény, akkor legfeljebb bevezetésképp utalnék rá, hogy többféle lap anyagából ollóztam, könyvekből idéztem, saját élményeimet osztottam meg.
Célom nem a tündöklés volt, sem magam fényezése, hanem az, hogy mosolyra fakasszam azokat az olvasókat, akiknek hasonló affinitása van a humorhoz, mint nekem.
Én ezeken nevettem, és sok máson nem, amiket nem kívántam leírni, lemásolni, közzétenni.
Reményeim szerint sikerül a formába rendezés, és akkor kinek-kinek elküldhetem emailben a viccgyűjteményt.
Még nincs semmi se veszve.

Visszatérően látok egyféle klipsorozatot: témája mindnek egy ázsiai hölgy, talán kínai, talán nem, aki rendre helyrepofoz egy-egy tóból kihalászott autót, motorkerékpárt, traktort, terepjárót, bármiféle robbanómotoros verdát. Teljesítménye csodálatramélt még akkor is, ha nem gyorsított felvételen mutatnák szerelési-javítási munkáját. Ha nem ámítás az egész, akkor azt kell gondoljam, hogy ezt a férfierőt igénylő munkát bámulatos rátermettséggel látja el. Igénybe vesz mindenféle szükséges eszközt, igen ügyesen használja, átlátja a beavatkozási pontokat, elemez, célra tör összeszerel és beindítja az általa életre pofozott szerkezeteket. Ha nemcsak filmes trükk, hanem tényleges szakismeret áll mögötte, akkor le a kalappal.
Végül is belátható, hogy egyfajta bonyolultságon túl nem kell kiterjednie tudásának. Talán több gondot okozhat neki az erősen korrodált, szennyezett, károsodott anyagokkal való megküzdés.
Amiért szeretem nézni munkáját, annak alighanem az az oka, hogy teljesen szembe megy korunk őrületével, amikor mindent lecserélünk újra, a régit szinte sose javítjuk, hanem eldobjuk, leselejtezzük. Micsoda pazarlás ez világszerte.
És akkor jön egy szerelő fenomén, aki kihúzza, kivonszolja a gépeket a gazból, a mocsárból, a vízből, és igen gyorsan biztos kézzel és hozzáértéssel lelket lehel a félredobottba, meggyógyítja és újra használhatóvá varázsolja.    
Nagyon értékelem.
***
Október 16-án reggel hallgattuk a Katolikus Rádiót. Elhangzott benne a Szilas-féle 150. zsoltár, az Örvendező zsoltár. Bementem az adó archívumába. Újra meghallgattam az egykor CD-re énekelt számot. Akit érdekel, okt. 16. 8h 22’ után következik néhány másodperccel a visszahallgatható kórusmű.

A lila szobácska ablakpárkánya tudna miről mesélni. Sok unokánk adatott. Amikor nálunk laktak, és még kicsik voltak, az utcára néző ablak belső párkányára állítottam őket, mögöttük állva, hogy megtámaszkodjanak bennem, és hogy le ne esnek. Tehát innen néztük az utca forgalmát. Én meg kommentáltam a történéseket. Nézd, jön a locsolóautó. Spricceli a vizet az úttestre. Most meg egy zöld autó. Pislog a jobb helyzetjelzője. Befordul. Látod, hogy kanyarodik. Elment. De itt van már a kukásautó. Szedi össze a szemetet. Ennek is világít a lámpája. Az a szürke kocsi, ami most érkezett, leparkol. Látod?
Számtalanszor ismétlődött ez a kitekintés változó résztvevőkkel. Mára mind kinőttek ebből a korszakukból.  
***
Annak idején megkaptam korrektúrára a Jeromos-Bibliát. Tarjányi Béla prof (†) nagyon meg volt elégedve munkámmal. Magához citált, hogy megismerkedjünk. Munkámért adott öt első kiadású Bibliát, majd megtetézte még öttel. Beszélgettünk az újkiadás erényeiről … és hibáiról.
Felvetettem, hogy számomra érthetetlen, hogy miért szakítja meg egy-egy „könyv” bevezetését a bibliai szöveg. Úgy volna logikus, hogy előbb a bevezetés végig, aztán folytatólagosan a szövegtest. A páter azt válaszolta, hogy nekem igazam van, de marad a sorrend, mert azt ő találta ki.
Mint jeleztem, a drága prof. elhunyt.
Tegnap kezembe került az új kiadású Újszövetség a Jeromos társaság gondozásában. Következetesen előbb a bevezetéssel, aztán folytatólagosan a szövegtesttel könyvenként. Húsz év alatt beérett megjegyzésem. Immár azt követve tördelték be a Bibliát.

Gondolkoztam rajta, hogy a születésnapunkra AI segédlettel szerzett rap-et lehozzam-e posztként (a zene nélkül). A 8-8 strófás szöveget L. és az apjuk hozták össze. Bőven meghaladják a poszt méretét. Ezért, meg hát a személyesség okán is úgy döntöttem, hogy csak egy-egy szakaszt hozok ide ízelítőnek.
Nekem fogalmazták:
Zongora, gitár – jön belőle a flow,
Bármit játszik, ami csak szól.
Improvizál, mintha jazzklub lenne,
A család a közönség, a taps sose csendes.
Feleségnek írták:
Hét és öt, a szám ma hetvenöt!
Tücsi nagyi! Ünnepeljük őt!
Bárki kérdez, Te csak nevetve mondod:
„Édes bogárkám, itt vagyok, csak mondd!”
A dolog érdekessége, hogy a két felköszöntő a tizenegy unoka nevében íródott.
Kedves meglepetésként hallgattuk – kihegyezett füllel.
***
Szép volt, rég volt. Ma K. lány tart kiselőadást záróvizsgája alkalmával.
Jövő szerdán M. védi meg doktoriját.
***
Tegnap – ugye – sikerült újabb két évre alkalmasságit szerezni az autóvezetéshez. Régóta látszott, hogy ebben az esetben újabb probléma elé nézünk. Téli gumijaink tropára mentek. Most a nyári van az autón. Két lehetőség adódik a folytatásra.
1. Legyintünk a várható téli időjárásra, hiszen az előző telek során alig esett hó. Ha a sivatagosodás folytatódik, akkor ugyanez várható az előttünk álló szezonban is. Marad a kocsin a nyári gumi, legfeljebb a havas időszakban nem autózunk.
2. Új gumikat veszünk. Mivel nem strapálom túlságosan az autót, érdemes négy évszakost venni. Ameddig én vezethetek, addig kibírja egy új garnitúra.
A kérdés az, hogy aki megörököli az autót, az nem jobban örülne-e a téli guminak. További kérdés, hogy ne legyen egyszerű, hiába kap téligumi garnitúrát, időközben a most felrakott nyári gumik is elkopnak. Akkor meg az új gazdája nyári garnitúrát kell vegyen.  (Ez már milyen székelyes megfogalmazásra sikeredett.)

Magyarországon rendszeresen orvosi papírt kell felmutatni ahhoz, hogy jogosítványodat továbbra is fenntarthasd. Nem vonom kétségbe a protokoll igazát, de annyi bizonyos, hogy ha beleférsz a benne megfogalmazott normáknak, megkapod az engedélyt, ha nem, akkor beteg vagy, és előbb meg kell gyógyulnod.  Lehet azon vitatkozni, hogy egy ember súlyos betegséggel küszködve volánhoz ül-e vagy sem. Egyes országokban nincs orvosi, nincs rendszeres utánjárás. Saját belátásodra van bízva, mikor vezetsz. Mintha bicikliznél.
Esetemben már vagy hat-nyolc évvel ez előtt azon gondolkozott a házi orvos, hogy megkaphatom-e a folytatást. A szakorvosok is hümmögtek. Hol ehhez, hol ahhoz mentem. Hozzáteszem, hogy az idő múlása sem nekem kedvez így nyolcvan felé.
Most jön egy másik szál.
A családom tavaly részt vett egy liturgikus eseményen (rózsaeső), melynek során Lisieux-i Szent Teréz közbenjárását kérték sokan: mi is megfogalmaztuk, hogy mi a vágyunk. Én nem sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lenne nekem jó: testi-lelki egészséget kértem.
Az év ebből a szempontból eléggé balul indult. Kórház, szakorvosi vizsgálatok ambulanter. A veséim újabb kopást jeleztek. Az alkalmazott terápiák hasznosnak bizonyultak.
Így érkezett el a mai jelentkezésem a házi orvosnál vezetői alkalmasságot kérő papírért.
Mise után jókedvűen álltunk meg autóval a rendelő parkolójában. Jelzésértékűnek vettem, hogy éppen a szinte soha nem hallható Szilas-féle Örvendező Zsoltár hangzott el a Kat. rádióban. Mi énekeltük annak idején CD-re. Most ez üdvözölt. Örömmel mentünk a rendelőbe.
Az orvosnő érdeklődött, hogy hogy vagyok. Mondom, hogy teljesen jól. Mért vérnyomást, megvizsgált, kézbe kapta vesére vonatkozó leletemet. Azt mondta, hogy dicséretesek a kapott értékek.
Egy szó, mint száz. Megkaptam az engedélyt a folytatáshoz, mert alighanem testben és lélekben a koromhoz képest egészséges vagyok.
Hála Istennek, hála az égieknek, hála az orvosnőnek is!   
Hogyne örülnék a dolgok ilyetén való alakulásának.
Az autó nekünk nem luxuseszköz, hanem lehetőség arra, hogy eljussunk naponta misére (a templom szűk két kilométerre van), eljussunk az élelmiszerboltba.
Az sincs közelebb.