Mickey webnaplója

Amikor kéréssel fordultak hozzám kollégák, visszatérő módon háromféleképpen közelítettek:
- Miklós, te mindent tudsz… Na persze, hát hogyne, azt is tudom (hogy szeretsz), hogy szeretnél kérni tőlem valamit. A bonmot hallatán magamban, vagy félhangosan ilyesfélék törtek fel belőlem: Ajjaj, nem jól indul a beszélgetés. Ki vele! Miért jöttél?
- Nagy vagy Csendes-óceán. A nekem szóló elismerést beburkolták gyermekkoruk egyik földrajzi tényközlésébe. Ugyanis a múltban a Csendes-óceán neve Nagy-óceán volt. De mivel újabb elfogadott neve Csendes lett, mindkét elnevezés élt: Nagy- vagy Csendes-óceán. Tehát úgy dicsértek, hogy igazán nem is nekem szólt és nem is azt mondták, amit. Hiszen nem én vagyok nagy, hanem az óceán. De mintha mégis… Ilyenkor is vártam a folytatást, mert mindig abban volt a lényeg. Valamiért, ha burkoltan is, gazsulál az illető.
- Végül akadt egy prózai közelítés is. Miklós, annyira tetszett a múltkori cikked. Na, erre nem illett visszakérdezni, hogy melyik, mert tudni lehetett, hogy ez üres állítás, és a következő percekben kiderül, hogy miért a smúzoló hangvétel.
Mindezek előre vetése azért történt, hogy az angyali üdvözletről szóljak, mely bizonyos tekintetben három részből áll. Sorra veszem őket:
1. Bonmot: Üdvöz légy, kegyelemmel teljes, veled az ég ura, áldottabb vagy minden asszonynál, és Édes Fiad is áldott.
2. Kérésünk megszólítással: Miasszonyunk, Istennek szent anyja, folyton (most és halálunk óráján) imádkozzál értünk, bűnösökért!
3. Amen? Lehetséges? Rendben? OKÉ?

Tegnap közös blogunkba írtam a színekről röviden. Ma szabadszombatot tartok, ezért idemásoltam.
Rövid szín-kép-elemzésem
A világ első hangjátéka az angolok jóvoltából készült (1924-ben?). A rádiójáték stílszerűen egy bányászszerencsétlenségről szól. A föld méhében nemhogy színek nincsenek, de fény sincs.
Jut eszembe: Tessék mondani a fekete a fény hiánya vagy egészen másvalami?
A szín hiánya, maga is szín?
És mi a helyzet az ezüsttel, arany színnel.
Miért nem képes a fototechnika visszaadni ezeket? 
A fényben megjelennek a színek.
Egy vagy több; fehérbe begyűjtve a szivárvány valamennyi színe.
Hogy kinek melyik a kedvenc színe?
Kinek ez, kinek amaz.
Nekem évtizedekig a sárga volt a kedvencem (sárga irigység?) No nem. De lapgitárom színe volt. Mi festettük, szerettem. Aztán egyszer csak kezdett nem izgatni.
Szerettem a plakátok színtobzódását, a grafikusok, festők merészségét, amellyel a színeket kezelték (pl. Szyksznian Wanda lemezborítói), de Egry József visszafogott színvilága éppígy megfogott.
Nagyon szeret(t)em az impresszionistákat, akik igazi színmesterek. (Ugye A. Renoir jegyzi meg, hogy egy időben nem lehetett fekete festéket kapni, így született meg az impresszionizmus.
Magam színekkel, textilfestékekkel dolgoztam egy évig a Goldberger Textilgyárban. Tudnék róluk mesélni, de megtette helyettem Moldova György (A szent tehén).
Egy ízben egy ismerősünk, akinek sokadik emeleti lakásába tündöklő fényt varázsolt a hegyek mögé lebukó nap, legyintett: Eh, giccses.  
De nem! A természet nem gyárt giccset.
Szeretem a színeket, és szeretem a fekete-fehér dolgokat is.
Témafüggő, hogy melyik fotó kíván fekete-fehér megjelenést, és melyik színeset.
Ugyanígy témafüggő, hogy szénrajzként mutat valami vagy festményben; hogy fekete-fehér rézkarcként vagy színes litográfiát igényel a téma.
A színárnyalatok száma végtelen, az emberi szem is százezrek megkülönböztetését teszik lehetővé. Már az ép szeműeké. A színtévesztőké néhány ezer árnyalatra szegényedik. Ők nem látják, amit mi látunk, mi nem látjuk, amit ők látnak. Külön érdekes téma.
***
PS. Valaki a múltban megjegyezte, hogy a címről megmondja, melyikünké a poszt. Érdekes stílusparódia lenne, ha valaki megírná mindünk helyett a közös témát.  
***
Email-emet aláírtam: Mick.
A gép még hozzágondolta és hozzáírta: Mentes a vírusoktól
Tehát Mick mentes a vírusoktól, tehát nem kell védőoltást kapnia infl.vírus ellen.

Deák Janó barátunk elhunyt. Isten nyugosztalja! Nehéz ilyenkor megszólalni. Mégis idézek tőle: „Nekem mind a barátaim vagytok.” Ezt ő fogalmazta meg legélesebben.
Marad a latin bölcsesség: Hodie mihi, cras tibi.
***
Még alig hatvanöt éve, hogy elkezdtem suliba járni
Még alig ötvenhat éve, hogy gimnazista lettem
Még alig ötven éve, hogy bevonultam
Még alig negyvenöt éve, hogy megnősültem
Még alig tíz éve, hogy nyugdíjba vonultam
Még alig öt éve, hogy ingyen utazom
Még alig három éve, hogy lefotóztam Domit Mikulás-ruhájában, Levit meg egy angyal társaságában
Még alig egy éve, hogy megjelentek az utcán a karácsonyfaárusok
és már ez is emlék…
és már megint itt vannak…
***
Egy freudi elértés. Olvashatnám: A munkakör betöltőjétől elvárt kompetenciák…
Ránézek a szövegre és ösztönösen: A munkakör betöltőjétől elvárt impotenciák…

Jobb…
Jobb adni?
Jobbadán igen.
Magyarán szólva többnyire igen.
De kapni se rossz.
Tegnap történt, hogy az ötéves Levi fiú megjelent az ajtónkban, és a kezében szorongatott egy papírcsíkot, amelyből csillagocskák voltak kiszaggatva. Mint mondta, az óvodában csinálta nagypapának, és hogy ez egy valóságos könyvjelző. Olyan csillogó szemmel adta át, amilyennel nem szokták sem a prima primissimát, sem a Nobel-díjat átadni. Ettől aztán nagyobb is az értéke, mint amazoknak. Örültem figyelmességének, mint Micimackó csacsija, a Füles a léggömbnek és a praktikus csupornak. Mire Levi kibújt télikabátjából és levette sapkáját, már bele is raktam az általam olvasott vaskos kötet megfelelő helyére. Mutatom Levinek funkció közben. Mire ő anyjához:
 – Nézd, anya, a nagypapa máris használja a könyvjelzőt. Belerakta a könyvébe, hogy tudja, hol tart az olvasásban.
És ezt is változatlanul ragyogó szemmel vezette elő. Levi (de Domi is) a jelenben él, nincs múlt, nincs jövő. A most van, lehetőleg a most boldogsága, elfogadottsága, biztonsága és szeretete, amely árad, amelyre vevők, és amely árad alakuló személyiségükből. Van közöttünk egy olyan biztos kapocs, amely összeköt, amit nem kell magyarázni, de nem is lehet, de amely maga az élet. Ennek a jele, hogy kiesnek az időből, és pl. nem kívánkoznak hazamenni. Nem mintha otthon nem szeretnének lenni, de hát mivel a jelenben lubickolnak, és az jó, nem kívánnak változtatni rajta. El ugrabugrálnak a méretes nappaliban, szívesen bújócskáznak, csak legyen hozzá játékos partnerük.         

A Miklós név se túl sűrűn, se túl ritkán alkalmazott keresztnév. Valami véletlen folytán gimnáziumi osztályunkban négyen voltunk Miklósok, ami azért elég figyelemreméltó, tekintve, hogy szűk 30-as létszámú banda volt a mienk. A Miklósok ábécérendben: BM, GyM, MM és VM. Miklós napon minden évben ugyanebben a sorrendben egymásután felszólított kedvenc magyartanárunk felelni. Számomra máig érthetetlen okból addig-addig nyaggatott az aktuális anyaggal, míg teljesen össze nem zavart, hogy felkészületlenségünkre hivatkozva fejenként egy-egy nagy egyessel jutalmazhasson négyünket. Először pánikoltunk, mert megmagyarázhatatlanul ellenséges magatartást véltünk részéről megvalósulni. Másodikban nagyon tanultunk, mert azt képzeltük, hogy nem tud rajtunk kifogni. Bizony kifogott, mert nála volt a napló és az íróeszköz. Harmadikban megismétlődött a helyzet, és ugyanúgy végződött. A négy Miklós beszekundázott cudarul. Lassan már rutinná vált, a Miklósok Mikulás-napi leszerepeltetése. Így érkeztünk meg negyedik gimnáziumi évünkig, így az utolsó Miklós-naphoz. Máig emlékszem társaim nyugodtságára. Ujjal mutogattak ránk, és kezüket dörzsölgették. Most megismétlődik a móka: egyenként fogunk elvérezni, miként már három ízben.
December elején Tóth Árpádot tanultuk.
Indult a felelés: „K. Sándor, állj fel, halljuk, Elégia a rekettyebokorhoz.” K. Sándor felállt és csak ennyit szólt zavartan:
– Tanár úr, ma Miklós nap van.
– Tudom, fiam. Megismétlem K. Sándor: Halljuk, Elégia a rekettyebokorhoz.
– Nem készültem, mert ma Miklós-nap van.
Nem részletezem azt a legorombítást, amit Sándor barátunk kapott. S a hadjárat folytatódott. Kb. 15 egyest kaptak azon azt órán – nem Miklósok.       
Fél évszázad távolságból a fricskájára emlékezve mit is mondjak? Tanárunk vicce volt, amit négy év hosszan mesélt el, mire a csattanóhoz ért? Tudatos viselkedés a részéről, hogy hatalmas (mű)felháborodással vegyen rá bennünket az érettségire való felkészülés komolyságára? Mikulás-napi ajándéka a Miklósoknak három év megpróbáltatásai miatt? Nem tudom. Sose kérdeztem meg tőle. Így hát titkát sírba vitte.
Nyugodjék békében!  

Így szól a régi történet: Az iskolában nagy a lelkesedés, mert a tanító néni bejelentette a gyerekeknek, hogy mesét fog mondani nekik. Minden gyermek szeme csillog, minden szempár a tanító nénire szegeződik, és a tanító néni mély lélegzetet vége belekezd:
– Tudjátok, gyerekek…
Mire azok igen lelkesen:   
– Tudjuuuuk…
– Na hát, ha tudjátok, akkor nem is mesélem tovább – fejezte be el sem kezdett meséjét a tanító néni.
Tegnap jeles este, mert hétfőn féltizenkettő előtt Varga László beszél igaz, szép dolgokról a Mária-rádióban.
Bekapcsoltuk. Amikor éppen odáig ért, hogy… akkor se kép, se hang, elnémult a zsebrádió, lemerült benne az akku. Van ilyen. És így titok maradt az, hogy…
Most töltöm újra a ketyerét.
***
Ha jól emlékszem, ma Brüsszelben teremtik le ki tudja, hányadszor Magyarországot. Nem kérdés, hogy mi lesz a vége a rossz ízű tetemre hívásnak.
De hát nincs új a nap alatt.
Krisztust keresztre feszítették,
Jeanne d’Arc-nak se kegyelmeztek,
már a régiek is méltán írták meg a Lupus et agnus c. fabulát.
De ha ez se volna elég, érdemes összehasonlítani a mai állapotokat Orwell „újbeszél” nyelvével, és
ha még ez se volna elég meggyőző, ajánlhatom Amel Shamon Nona, moszuli káld érsek augusztusi nyilatkozatát, amelyet a Corriere della Sera-nak adott. Idézek belőle:
„szenvedésünk az európai és nyugati kereszténység sorsának az előszele… Próbáljanak megérteni engem. Az önök liberális és demokratikus értékei… nem a muszlimok értékei. Ha ezt nem értik meg elég hamar, önök annak az ellenségnek lesznek az áldozatai, akiket önök engedtek be az otthonukba.”
No comment. 
Isten óvja Európát!

Amikor én még kissrác voltam, tanítóink-tanáraink képességét nem igazán dicséri, hogy a vakáció után a nyár örömei témát, karácsonyi (szén)szünet után a tél örömei címmel írattak dolgozatot. Ez rendszerint házi feladat volt, amit ki így ki úgy teljesített. GD pl. rövidre fogta, annál is inkább, mivel becsöngetés előtt „jutott eszébe”, hogy ez volt az írásbeli feladat. A tél örömei témájú értekezése ennélfogva legendásra sikerült, mert a családban mindmáig emlékezetes epigrammaszerű tömörsége, célratörő egyszerűsége, amelyet nagyobb családunk bármelyik tagja képes fél évszázad távlatából is felidézni. Miszerint „ …és voltunk szánkózni, és lefelé jó volt, de ellenben fölfelé rossz.” Hát ezt überelje valaki, ha tudja.  
Meglehet, hogy még korai a tél örömeiről beszélni, de talán mégse. Az országban sok helyütt megnyíltak a sípályák, sok helyütt pedig műjégpálya áll a korizni vágyók rendelkezésére. Így van ez nálunk is Óbudán, ahol a pályahasználat ingyenes, de a korcsolyakölcsönzés egy órára 400 ft, a körhinta 500 ft, a kürtös kalács 1000. A hideg szél ingyen van. Tegnap éltünk a lehetőséggel, és boldog perceket élt át a két fiúunokánk a körhintán. Levi lovagolt, Domi felült az elefánt hátára. Aztán csak forogtak, forogtak körbe. Eddig ezer. Domi még szeretett volna egy menetet a hattyúval is fordulni, de csak legközelebb teheti. Így is jól jártak.  Hét percig keringett velük a karusszel. A korcsolyázásba hamar belejöttek. D. kétélű, L. egypengéjű korcsolyát kapott, s rótták a köröket vidáman. Eddig 1800. Mivel megéheztek, kaptak egy kürtős kalácsot. Újabb ezer. Végül is nagyon kellemesen telt a borongós délutánjuk. Még tán el se fáradtak.  
***
Felfedeztem Varga Lacit. Eddig is tudtam, hogy él, hogy összeszedett lélek, ám hogy mennyire hiteles, azt az interneten fellelhető számos vele készült hanganyag bizonyítja. Ha valaki pálfordulást tervez életében, hallgassa meg bármelyik anyagát: Felérnek egy-egy komoly lelkigyakorlattal. És még ráadásul szellemi élvezet is az a tartalom, amelyet kifejt a mostanában szentelt püspök.         

François Xavier, Ferike, Ferkó, Feró és Franciscus, mindenféle francia nevű Feri! Isten éltessen benneteket ez alkalommal. Mindenki tudja – legalábbis, ha „assziszi”, jól hiszi –, hogy ma Xavéri Szent Ferenc napja van. Ám találkoztam már olyan Ferenccel is, aki jó néven veszi, ha bármelyik Ferenc napon ünneplik, mindegyiken örömmel fogadja a jó kívánságokat. No mert a Szentek élete c. kötet sorolja ám őket: Assisi, Borgia, di Girolamo, Paolai, Régis, Solano, Szalézi, Xavéri, Camporossói. Mennyivel egyszerűbb a Melinda nap, ami tegnap volt. A Melindákat is Isten éltese természetesen.
***
Ma egy plakátot látok a templomajtón. A szövege kb. így szól: Mikor mondtam, hogy a születésnapomra vásárolnotok kell egymásnak valamit? A szöveg a karácsonyi vásárlási láz ellen emel szót. Ám – gyanítom –, hogy magát a plakátot is vásárolni kellett.  Miközben egyetértek a megfogalmazással, óhatatlanul eszembe ötlik, hogy hányszor kapunk figyelmeztetést az interneten keresztül, hogy ne lógjunk folyton az interneten.
Van olyan mesecsatorna, amely megszakítja adását, és egy inzert javasolja, hogy kis nézői tartsanak szünetet, álljanak fel a képernyő elől, és próbáljanak mással foglalkozni, mozogjanak, játsszanak egymással, stb, stb.        
Persze ez sem új. Gyerekkoromból köszön vissza: „Doktor úr, nekem nyugodtam megmondhatja, hogy szívbajos vagyok. Én nem vagyok szívbajos.”
„Doktor úr, tudja, én csak idegi alapon vagyok idegbajos” – teszem hozzá kellő szerénységgel.

Nemcsak, hogy máris december, hanem az egyházi év vége is. Biztos, hogy így van. Reggel korán keltem, és a rutinokra most próbáltam odafigyelni, nehogy valami fontos elmaradjon, pl. a soros gyógyszerek beszedése. Aztán elbambultam, mert a tévében lekötött valami nagyon fontos. Biztosan nagyon fontos lehetett, hogy mi, arra már nem emlékszem, de ezért késve kezdtünk a kocsi jégtől való megszabadításának. Együttes erővel addig vakarásztuk, ameddig a szélvédő annyira kitisztult, hogy vállalni mertem a vezetést. Elhúztunk misére. El is kezdődött, mire beosontunk. Naná, hogy engem kértek meg olvasásra. Próbáltam levegőhöz jutni, próbáltam értelmesen olvasni, rekedtségemet valahogy felfüggesztve. És ami a lényeg. A könyv utolsó olvasmányát ismertettem az ott ülőkkel. Ez azt jelenti, hogy holnap advent első vasárnapja. Valami véget ért, valami új kezdődik. Az úrjövet ideje. Akire várunk, aki felment a mennybe, azaz feltámadt, testével látomásszerűen eltűnt, elillant az apostolok látóteréből, de aki megígérte a Paraklétoszt, a szeretet Lelkét. Ugyanaz a Feltámadott köztünk is van, mert azt is megígérte, hogy úgy mond: Veletek vagyok a világ végezetéig. Ő az időtlenségből tekint ránk, akik az időben araszolgatunk felé, hozzá.
Ezek a kijelentések meghaladják a rációt, nem is bíbelődöm e gondolatok értésével. Egyszerűbb jobb féltekésen ránézni erre a misztikára, és tudomásul venni a megfoghatatlant. Mert ő mondta, aki egyedül és abszolút hiteles (nekem ő a „szegletkő”, amint írva van).
***
Tegnap vettem egy rejtvényújságot, és nagy tempóban elkezdtem fejteni a kockákat. Mintha fizetnének érte, pedig fordítva igaz. Én fizettem érte. Elég vacak viccekkel tarkították ezt a számot.  Három rövidet mégis ideemelek.  
1. Mi az? Se keze, se lába, mégis beül a kocsmába? Törzsvendég.             
2. Tíz emberből kilenc szereti a csokoládét. A tizedik hazudik.
3. Copfos bokszoló a fodrásznál. Fodrász: Ha levágnám a copfját, magára se lehetne ismerni. Bokszoló: Akkor magára sem…

Az anekdota így szól: A kastély ünnepre készül. A hintó előáll, keresztlőre készülődik az előkelőség.  A kis csöppség láthatóan élvezi a helyzetet. Elindulnak a templomba. A templom kapujában felsorakoznak a jobbágyok is. Egyikük kisgyereke a keresztelendőre mutatva megszólal:
– Jé, milyen kicsi –, és máris Jakabffy.
Mára ugye decemberre váltott a naptár. Még csak épp, hogy megfogalmaztuk újévi jó kívánságainkat, és máris december. Még nem is döntöttem el, hogy az ifjú házasok programjára elmenjünk-e, és máris 71 múltam.  Nem akarom túlragozni a dolgot, de nagyon gyorsan emelkednek a házszámok életünk egyirányú utcájában.
***
Hajnalban csonttá fagyott az autónk. Úgy kellett kirugdosni az ajtók egynémelyikét, aztán vakartuk, aztán összeakadtak az ablaktörlők. Persze, mert az egyik késedelmes lett a letapadástól. Mindez a múlté, hála a 13-as csillagkulcsnak.
Viszont az idő a verőfényes havas időben kivált alkalmas fotózásra.  Deske hajnalban saját blogjában megjegyezte: Mindez ingyen. Ha süt a Nap. Ha nem, akkor más van. Most süt a nap. Máskor meg tényleg más van.
Nosza felvettem a pitymallatot, fel a reggelt, néhány képet készítettem a HÉV-re várva is. Majd mutatom.
T. hazahozta Emmerich Katalin eddig még általam nem olvasott könyvét. Most az van soron.