Mickey webnaplója

Már jókor reggel QQ-ra gondoltam, akit jó helyen éltessen Isten odaát! Ma volna hetven éves. De hát szűk tíz éve már, hogy elment.
A napom egyebekben a korrektúrázás jegyében telt. Először a kéziratot borotváltam meg, magyarról magyarra átírván a „tudjunk szeretni”-féle szövegeket, a germanizmusokat. Majd délután elkezdtem a vastag és a dőlt részeket visszaszerkeszteni a szövegtestben. Mostanra a szemem kibicsaklik, erőfeszítésbe kerül minden álló és dőlt utasítást követnem. Leginkább a korábban már idézett Bendegúz-szöveg áll rám: Hát komám, az agyrágóbogár a te fejedben is éhen halna.
Ha máskor nem is, de ma a műszak végére igen.
És nincs kész a mű, még sok munka lesz vele. De legközelebb csak holnap foglalkozom vele, ha Isten is úgy akarja.
Egyébként megvagyok.  
Az IMS nem válaszol már három napja kardiológiai kontrollra időpontot kérő e-mailemre.
Kérdem, akkor miért hirdetik, hogy ily módon is lehet időpontot kérni.
A bürokrácia túltengésének oka az általános bizalmatlanság. Az orvos mindent lepapíroz, mert nem szeretné, ha a páciense beperelné. Ha a bankba belépek és köszönök, azonnal több példányos bizonylatot készítenek. Ha kérdésem is van, megoldandó problémám, akkor még sokkal több papírt. Tegnap emlegették feleim az Úrban, hogy milyen méretes dokumentumanyagot kell egy-egy építkezés kapcsán összeszedni. A dolog nem új, de mintha rosszabbodnék a helyzet. Elég ha csak arra gondolok, hogy a régi autónk forgalomból kivonása a másik használatba vétele miféle papírmunkákkal járt. Isteni szerencse, hogy nászuramék elvágták a gordiuszi csomót.
Mindenesetre továbbra is igaz: Le a bürokráciával! (Tartok tőle, hogy nem fog sikerülni.)
A napomat feldobta Iván pozitív hozzászólása mai fotóimhoz. The genius strikes again! – írja. A zseni újra lecsap. Örülök megfogalmazásának, anélkül hogy fényezni szeretném magamat. Ez az Amerikában kikötött rokon elismert művészeti vezető volt, fotós, filmes, grafikus. Hitelesnek gondolom a véleményét.
Persze semmi zseniális nincs a fotóimon.
Amatőr vagyok, aki a környezetében látott érdekes témákat minduntalan megörökíti.
Ma mindenki fotós és filmes, és videókészítő, és…   

Tegnapelőtt hallgattam-láttam Földi Kovása Andrea vallomást,
tegnap este elcsíptem a sógor püspök, Varga Laci lelkigyakorlatos beszédének a végét,
ma reggel megfejtettem mindhárom szózatjáték típust, a mahjongot első nekifutásra, és kiraktam egy beaujolais-i dombocskát kis kápolnával a tetején (puzzle). Ráadásul a korrektúrázott könyv utolsó fejezete is érdekesnek bizonyult. Ennyi jó szétveti az ember fejét. De lehet, hogy a komoly hidegfront teszi. Átmenetileg mégis jól esik a hosszú ujjú ing viselése.
Más nincs?
De van.
Adóztam kb. 600 ft-tal rejtvényfejtő mániámnak. Kifejezetten a FülesBagoly olasz módra  rejtvényválasztéka kedvemre való, mert az itt található változatosságot más lapokban nem találom meg.
Az üzletközpont szemérmetlen árakkal operál, és még bele se pirul. Ez a lap is 200 ft volt néhány éve.  Próbáltam ellensúlyozni azzal, hogy 4l olcsó (205ft/l) tejet is vettem.
Már ha ez olcsó.
Nyilván nem az, de nem is lehet.
Egykor a tejipar abból állt, hogy megfejték a tehenet, a gyűjtőpontra vitték, és ott aki akart, vett belőle, qa maradék ment a helyi tejcsarnokba.
Most hurcolásszák a tejgyárakba, ahol szétcincálják a tejet, majd színes tartós dobozokba rakják, és megkeresik, hogy az európai piacon hol adhatják el a legkedvezőbb áron.
Igen sok lehet pl. a szállítási költség, arról nem is beszélve, hogy a mai üzletek, üzletközpontok milyen nagy beruházások árán létesülnek, és mekkora fenntartási költségeik vannak.
Pl. hatalmas pénzbe kerül a reklámtevékenységük.   
Mégis nagyon érezhető és kellemetlen a mohóságuk. Miért gondolják, hogy még ma kell meggazdagodniuk, mert mi van, ha holnap csődbe megy a cég.
Jelentem, mostanában nemigen mennek csődbe, vásárlóik viszont hajlanak rá.

    

A hírek+ néhány napja érdekes hírt közölt, de csak a végét sikerült elkapnom. 117 000 000 000. Száztizenhét milliárd. Statisztikusok becslése szerint ez a szám a földön valaha élt emberek hozzávetőleges száma.  Nincs okom kételkedni benne, bár elég magas érték. Pedig akik megkutatták, úgy vélik, hogy valószínűleg még ennél is többen lakták eddig a földet. A humusz egy jó része a homo sapiens maradványa. Amikor Jézus azt mondja, hogy az Isten országában van elég hely, arra kell gondolnom, hogy jó nagy hely lehet ez, noha az éteri test térfoglalásáról vajmi keveset sejtek. A Bibliában említett  144 000 fehérruhás mártír csupán annyi igazságot hordoz, hogy nagyon sok.
***
Háromnapja van annak, hogy Á. unokát elkísértem a Keleti pu.-hoz, hogy még jó időben a jó vonat jó kocsijának jó helyét keressük meg együtt.
Sikerült.
Ő el Győrbe, én vissza a metróhoz.
Amint baktatok, látom ám, hogy egy 1000 ft-osnak látszó papírpénz hever a betonon. Kézbe veszem. Nem csak hasonló, hanem az is. Persze nem tartottam meg, elajándékoztam. Két dolog jutott eszembe vele kapcsolatban. Az egyik, hogy meztelenül jöttünk a világra, és üres kézzel hagyjuk is el. Tehát amiről úgy gondoljuk, hogy a mienk, annak inkább csak a rendelkezési joga a mienk. Mások örökölik, mások dobják el, ha nekik is felesleges. Mindenesetre nem visszük magunkkal.
A másik gondolat egyszerű számtan. Ma a boltban – ott, ahol mi szoktunk vásárolni – egy kifli 59 ft-ba kóstál. A talált 1000 ft ellenében még 17 kiflit se kapnék.
Megdöbbentem.
Valaha a gyakornoki fizetésem havi 1300 ft volt. Inflációs pénzzé kezd lenni a forint? Nem lehetne visszaállítani az értékét, miként egyszer már megtették a frankkal a franciák, a lírával az olaszok?
Igaz, hogy mindketten buktak, amikor átálltak az euróra. A kereskedők mindennek az árát felfelé kerekítették.
Babos István SJ-nek volt igaza, aki az „ördög ganaja”-ként tekintett a pénzre.

Emlékezetem szerint iskolás koromban nem érdekelt, hogy hol ülök, és ki mellett. Oda ültem, ahol szabad helyet találtam, és mivel senki nem piszkált ki onnan, általában ott is maradtam. Ültem az első sorok egyikében, ültem a hátsó sorokban is. A főiskolán is ez volt a helyet. Annyi módosítással igaz, hogy olyan helyet kerestünk, ahol zavartalanul sakkozhattunk az unalmas órákon. No meg húzogattuk a vonalakat a számtan füzetből kitépett lapra rajzolt tízszer tízes kockában, és X ill. O jelekkel próbáltunk egyre nagyobb területeket lefoglalni. Talán húzogatós volt a játék neve.   
A helyigényem később se érdekelt. Amikor aztán elkerültem a szerzetesrend szerkesztőségébe, ott helyben ebédeltünk az általuk kolhoz konyhának nevezett teremben. Az ő elvük szerint bárhová ülhettünk. Nem volt megkötve az ülésrend.
Elméletben.
Mindenki tudta, hogy az asztalfő NP atyáé, a mellette levő szék SzF-é. Utóbbi főiskolán tanított, s egyszer valamennyire elkésett az ebédről.  Látta, hogy valaki már ül az ő helyén. Sarkon fordult és a másik ebédlőben telepedett le.
Még jellemzőbb eset fordult elő a kápolnában. Az egyszerűség kedvéért, és merthogy csaknem így is volt, azt mondhatom: mintegy körülültük az oltárt. Mögötte a koncelebráló szerzetesek, szemben velük mi, világiak. Olykor annyian voltunk, hogy a székek csaknem mind gazdára találtak.
Történt pedig egy ízben, hogy S. szerzetestestvér a papok melletti széket foglalta el. Közte és a világiak között egy szék maradt üresen. Ekkor lépett be pater N., aki utasította a testvért, hogy üljön a másik székre és adja át a helyét neki. A testvér replikázott mondván, hogy nem mozdul, hisz van üres hely, üljön oda a páter.  Ebből nem lett semmi, mert amaz nem fogadta el az ajánlatot. Inkább kivonult a kápolnából.
Ne keressük, hogy kinek volt igaza!
Az én elhelyezkedési igénytelenségemet igazolja, hogy felújításkor a szerkesztőség más helyen kapott volna irodát. Invitáltak, hogy a helyszínen beszéljem meg, mit hova tegyenek, miféle igényem van. Telefonban soroltam az igényeimet: Kérek egy számítógépet és egy valamit, amire rá lehet tenni. Ha futja rá, még kérek egy széket is, mert ülve jobban szeretek dolgozni a PC-n.
Persze nagy hűhó volt semmiért, mert főnököm nem kívánt költözni. Így velem együtt a szerkesztőség se.
***
Általában mégis fontos az ülésrend. Ezt tapasztalta Nemeshegyi Péter is, aki a római szinóduson mindig Y. Congar mellé ült. De nemcsak ő, hanem mindenki mindig ugyanoda ült, ahová először letelepedett.
Lám, ezek az epizódok is azt erősítik meg, hogy „minden ember egyforma: az egyik ilyen, a másik olyan”.        
  

Vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jókedvű abrakolója,
Így adta bizonyságát
Ékesszólási tehetségének:
"Bort!"
(Petőfi: A helység kalapácsa)
***
A BOR szó úgy visszhangzik bennem, mint a belső hallásomban megszólaló zenék.
A bor szó mélyről gurgulázik elő a torokból. B – zöngés,   O maga a zönge mégpedig mély, R nincs is zöngétlen áprja.
Elképzelem, hogy aki azt mondja, hogy BOR, annak a bajusza nedves az erjesztett szőlőlétől, így nemcsak hangalakja van, hanem illata is, bukéja, konzisztenciája, és mindenekelőtt erőteljesen rövid és karakteres ez a szó. Sokkal szebb hangzású, mint pl. a Wein, vinum.
A bor etimológiája ködbe vész. Annyit lehet tudni róla, hogy a kínai krónikák szerint a hunok szent hegyét Bor Tengrinek nevezték, ahol áldozatot mutattak be az Újjászületés Istenének. Ebből alakult ki lényegében a bor szó. Más forrás is így tudja: Ótörök eredetű a szó a törökös nyelvek déli ágából: ujgur, kipcsak, kun bor. Hihetőleg Isten a jelentése.  
Isten, Isten! – koccint a magyar.        
Azt olvastam, hogy egyedül a magyar himnuszban fordul elő a BOR szó. Meglehet, bár elég nehéz lehet nyomon követni, hogy melyik himnusznak mi a szövege.
Gárdonyi adja paraszthőse szájába: Ha bor vóna a tengör, mind möginná az embör.
Talán mégis jobb, hogy vízből áll a tenger. és nem issza meg az ember.
***
Két napos a hír, egy portugál bortermelő üzemben felrobbantak a tartályok, és folyóként ömlött szét a településen a piros lé. Mindenkit óvtak tőle, hogy belegázoljon. S próbálták úgy terelni az alkalmi borfolyamot, hogy ne szennyezze a folyóvizet.
Egy darabig bukéja lesz a portugál helységnek. (Csak nem oportó ömlött ki hektószámra!!!)
***
Egészségünkre!

Valahogyan szemem elé került az oxitocin nevű hormonszerű képlet, amely viszonylag újkeletű felfedezés. Az oxitocin az egymáshoz tartozás vegyülete. Talán miatta ismeri fel a borját a tehén száz idegen ború között is. Ennek tulajdonítják az anya és újszülöttje életre szóló vonzódását, különösképpen abban az esetben, ha a szülést követő 48 órán belül huzamosabb ideig öleli az anya a csecsemőjét.
Az oxitocin fokozza a szerelmesek együvé tartozásának az érzését.
Ha két ember 20 másodpercig megöleli egymást, mindkettejükben elindul az oxitocin képződés, és ez boldogítóan hat a felekre.   
Az oxitocin igen hatásos kemikália, mondom én, aki szerint nem a keserű gyógyszer hatásos, hanem amelynek a nevében előfordul az x betű. Márpedig az oxitocin nevében lám, előfordul.
Az ösztrogén is jobb lehetne, ha öxtrogénnek hívnák, és az endorfin is, ha exdorfin volna a neve.
Ha nem hiszed, hozok még egy élő példát: Xanax. A legjobb. Két x is van benne, szemben az ócskább drogokkal, amelyekben egy félix sincs.
***
Rövidre fogom a mai posztot, mert szolgálatban vagyok.
Azért, hogy jó napja legyen az olvasónak, néhány poént a végére csapok. (A nevetés endorfint termel.) Kösz: RJ.
Gyerekszáj: Azt hiszem, elzsibbadt a lábam, de a szagából ítélve meg is döglött.
*
Menyasszony: - Indulni kellene, egy óra múlva kezdődik az esküvő.
Pecázó vőlegény: - Addig még nem te parancsolsz.
-  Az emberek eszesebbé válnak, amikor rájönnek, hogy a segítő kezet saját karjuk végén találják.
- A pénz halmazállapotai: csurran, csöppen… majd elpárolog.
- Öregasszony falun: Úgy látom, megjött a nyugdíj, Gazsi az árokban biciklizik, Pista bá meg díjugratott a bodzabokorba.
- Ügyfélszolgálat: tessék, miben segíthetek? Chuck Norris: - Majd 12 perc múlva elmondom, addig hallgassa a zenét.
- Nő: Azt főztem, amit a férjem akart (a lábosban három cédula: mindegy, passz, nem tudom). Azt hiszem, holnapra is marad.
Bendegúz (Indul a bakterház-ból): - Hát komám, az agyrágó bogár a te fejedben is éhen halna.

A reggeli kötelezők után nekiláttam a nyögvenyelős kézirat korrektúrázásának.
Nem lesz egyszerű.
Előbb végigmegyek a szövegtesten, aztán a tördelésen, majd a lábjegyzetek következnek.
Magyarról magyarra kell átírnom a szöveget. Mire ő el-készül, én ki-.
Már megfogalmazódott bennem, hogy sokba fog kerülni a megrendelőnek, mert egyre másra iszom az Unicumot, hogy bírjam a székhezkötöttséget és a szövegre koncentrálást.
Ismerősöm említette (építész technikus), hogy a kőművesmunkát csak adagolt pálinka mellett lehet huzamos ideig folytatni.
Kezdem megérteni.
A monotónia untat. A hibák, a mocsok, visszataszít. Valamivel ellensúlyozni kell.
A korrektúrázás is lövés s sötétbe. Ízlések és kifejezési formák feszülnek egymásra.
Ami nekem tetszik, meglehet, hogy a szent szerzőnek ellenszenves (és fordítva).
Mindenesetre a mű kiadása után kezd tündökölni, és a korrektor visszavedlik szürke magányába.
Az építő Toi-Toit használ, a tulaj fényes toilette-et.
A csempét levakaró burkoló fuldoklik a szilikózisgyanús ájerben, a megrendelő élvezi az új csempét.
A karosszérialakatos nyakig koszos, az autótulajdonos a kész kocsi luxusát élvezi.
Így élünk háttéremberek.
Távol esik tőlünk a csillogás, a hírnév.
De talán jobb is.
A legjobb névtelennek maradni, semminek látszani - hallom barátom érvelését.
Nem szédít meg a nagyravágyás, a gőg, a felfuvalkodottság, a térfogatnövelőtől felfújt ego.
***
Vonzódom a minimalista fotózáshoz, de taszít is. Minek a semmit vagy az alig valamit fotózni? Ugyanakkor védelmem is az övé, a balladai homály misztikus, ennélfogva a fantáziát aktivizáló valami.
Ugyanígy vagyok a trükkös képekkel. Jó egy darabig látni, hogy a pisai Ferde tornyot Gipsz Jakab támasztja meg, hogy a tömegre ne essen, és az is érdekes, amikor a kutya bekapja a teleholdat. De meg lehet unni a mindenáron való jópofizást.
Megboldogult Péter bácsi, a jóságos földrajz tanárom kifakadása merül fel bennem, mert hasonló érzés lökte ki belőle a mondatot. Fiúk – mondotta mérgesen –, én megértem, hogy el kell dobni azt az almacsutkát…
DE NE EGÉSZ ÓRÁÁÁN!!!    

Tőlünk hét megállónyit halad a HÉV, hogy elérkezzen jelenlegi végállomásához, a Batthyány térre. Nem volt ez mindig így. Korábban a Margit-hídtól indult Szentendrére. Mint említettem, egyszer talán kibővítik a vonalát Csepelre. Talán egészen Ráckevéig. És aztán? Akkor is véget fog érni, ha kissé hosszabb útvonalon jár is.
Így van ez az emberéletekkel is.
Van, aki meg se születik, van, akinek hamar véget ér földi vándorlása, legtöbben az átlagéletkort érik meg, s egyesek egyre nagyobb korokat céloznak meg. Ám akármekkora időt töltenek a földön, egyszer csak véget ér az életük. Nekem fontos az a kijelentés, amelyet Örsy Lászlótól hallottam. A százon felüli jezsuita azt fogalmazta meg, hogy mindössze néhány röpke pillanatnak tűntek az elmúlt évtizedei. Tak-tak-tak-tak-tak…
Ami még érdekes lehet témaválasztásomban (HÉV-megállók), az a már említett, kémiából ismert valami: a katalizátor. Egy megálló önmagában csak egy sor a menetrendben, egy adat, de a hozzá fűződő élmények gazdaggá teszik, kaleidoszkópos varázzsá. A grafomán ember számára olyanok ezek a kapaszkodók, mint focistáknak a labda. Ki akarna másfél órát, vagy annál is többet futkosni egy stadionban, ha nem kergethetné a labdát.
***
Nézem a nagy fehér liliomokat az ambó előtt. Kicsipkedve minden virágból a hat barna porzó. Helyükön meredeznek a puszta bibék. Az a szerencséjük, hogy nem barnák. Így maradhatnak. De vajon mekkora lehet a vágott virág bibéjének a szerencséje? Így is, úgy is lapátra kerül.
***
Reggel lefotóztam egy nagy darazsat. Ott kapaszkodott megdermedve a szúnyoghálón. Alig tudott mozogni. Kis idő múlva hűlt helyét találtam. A kelő nap felmelegítette. Igaz is, ma véget ér a kánikula. A hidegfront éjfél felé érkezik. Addig 34 fokos hőségnek örülhet, aki azt szereti.
***
Ma hosszú kihagyás után újra korrigálok egy kötetet. Mi lenne, ha visszafiatalodnék, legalább annyira, mint amikor napi rutinom volt a szöveggondozás, nyomdára való előkészítés.  

Az első, ami feltűnő, a tér neve. A régi magyarok valamiért cifrán írták a nevüket. Ki tudja, miért lett Weöres a Vörös, Miért lett Desseffy a Dezsőfi, és miért lett Batthyány a Battyáni. Már el is árultam, hogy tévesen ejtjük a politikus nevét. Gondoljunk csak Szabadbattyánra. Az onnan származó ember battyáni. Ugyanez a helyzet a tér névadójával. De nem így ejtjük. Ki tudja miért. Megjegyzem, a szlengben már ezt se mondjuk, csak azt, hogy megyek a Batyira.
A Batyin áll a Szent Anna-templom. Sokat jártam oda, amikor a parlamentben dolgoztam. Munka előtt belefért az időmbe egy mise. Nemegyszer a Mátyás-templomból a hecc kedvéért ide szaladtunk le, s nem a 16-os busszal a Széll Kálmán térre, amit akkor még nem így hívtak.
De az Egyetemi Katolikus Gimnázium rendezvényeire is innen sétáltunk fel, utána meg le, amikor fiunk, M. oda járt, a Szép Ilonka u.-ba. 
No, és a parlament épülete. Szemben áll a Batthyány térrel. Aki turista arra jár, el nem mulasztja lefotózni. Én is gyakran élek a lehetőséggel.
Egyszer, amikor ott vártam arra, hogy a Pályázatfigyelő periodika javításra váró példányát átvegyem a téren, meglehetősen nagy köd volt. Mondom E.-nek, aki odahozta az anyagot: Nézd, ellopták a parlamentet. Tényleg nem látszott – a köd miatt.
S ha már Parlament. A régi vicc úgy szól, hogy amerikai turistáknak magyaráz az idegenvezető: Itt a Mátyás-templom, sokáig épült, de végül elkészült.  
Mire az amerikaiak: - Szép-szép, de nagyon lassan készült.
Az idegenvezető a Halászbástyát mutogatja, s megjegyzi azt is, hogy hány évig épült.
Mire az amerikaiak: - Szép-szép, de hogy lehet annyi ideig bíbelődni a felépítésével?!
Átmennek a  pesti oldalra. Az amerikaiak elmerülnek a parlament épületének csodálatában. Azért itt sem mulasztják el megkérdezni, hogy mennyi ideig építették.
Ám az idegenvezető is elunja a kritikus turisták fitymáló megjegyzéseit, és az álmélkodót megjátszva így szól: Nem tudom, mikor épült, a múlt héten még itt a téren tehenek legeltek.
A Batthyány téren a HÉV-alagút alatt jócskán, a Duna medre alatt kb. 40 méterrel húzódik a piros metró vonala. Adódik, hogy az utasok nem látnak halakat az alagút falának túlsó oldalán.  A metró-alagút mentén végig nagyméretű plakátok kínálják az árukat, a szolgáltatásokat. Évtizedekkel ezelőtt is ez volt a helyzet. egy ízben felfigyeltem a Copy General hirdetésére. A plakáton a Mona Lisa kép állt két példányban. A reklámszöveg szerint „még Leonardo da Vinci sem tudná megmondani, melyik az eredeti”.  Ezt a magaslabdát nem tudtam kihagyni: „Az lehet – morfondírozok –, hogy Leonardo nem tudná megmondani, de én tudom: mindkettő másolat”.
Nem is olyan régen a 19-es és 41-es Villamosok végállomása volt a téren. Most nincs végállomásuk, mert az ún. fonódó villamososjárat részei lettek. Viszont továbbra is sokféle busznak tényleg itt a végállomása. Aki változatos utazásokon akar részt venni, itt a szélrózsa minden irányába induló járatokkal találkozhat.

Elég fontos közlekedési csomópont: a HÉV, a combino-villamos és buszviszonylatok találkoznak itt. A szélső házban lakik G. László jó barát, mellette az Irgalmasok kórháza (voltam benne látogatóban), mellette a Lukács-uszoda (nem voltam benne soha életemben). Mellette a Komjády-uszoda (ott sem voltam).
Egykor a szentendrei HÉV-nek itt volt a végállomása. Innen indultak a nyitott peronos dohányzó és nem dohányzó szerelvények útjukra. Most mielőtt a megállóba érne a HÉV felőlünk, lekúszik a föld alá egy kanyart véve. Innen már a kéreg alatt fut a Battyhány térre. Még mielőtt Óbudára költöztünk, lecserélték a meglévő szerelvényeket az NDK-ban gyártottakra. A nem létező ország kihúzhatja a mellét, mert mind a mai napig használatban vannak az immár jó 50 éves kocsik.
A megállóból indultam tiniként szemergő esőben Pomázra, hogy onnan felgyalogoljak Dobogókőre. Egész úton nem találkoztam senkivel. Kifagyott a lelkem is, mire felértem. Egy lefelé tartó buszra azonnal felkapaszkodtam, és didergő magamat a zsúfolásig megtelt buszban állva melegíttettem a többi szorongó emberrel. Egy tűt nem lehetett leejteni, a kalauz meg se tudott mozdulni. Jól is tette, mert egy fillér sem volt a zsebemben.
Egy másik kisiskolás élményem is fűződik a megállóhoz. Apám a Rippl Rónai utcában dolgozott. Valamiféle rendezvényre voltunk meghívva. Hazafelé ő csak az Oktogonig (akkor Nov. 7. tér) kísért a kis földalattin, s azt mondta, hogy szálljak fel a 6-os villamosra, majd a Körtértől egy másikra, amelyik a Fehérvári úton hazavisz. Én felszálltam a hatos villamosra, de nem a Petőfi-híd felé menőre, hanem a Margit-híd felé. Feltűnt nekem, hogy másik híd ez, nem az, amelyikre számítottam. Budára érve hamar leszálltam róla, és lementem a Duna-partra. Joggal, hisz az fix tájékozódó pont volt. Örömmel vettem észre, hogy a kilences járat innen indul éppen oda, ahol lakunk. Milyen gondviselésszerű az ilyen. Épségben hazaértem.
A Margit-hidat egyébként francia mérnök tervezte, és hozta hozzá az anyagot Párizsból. Néhány éve baromi összeget rászánva felújították. Teljes szépségében áll a híd, illetve nem mindig, mert a rajta elhelyezett számos szentkorona búbjáról erős emberek rendre leverik a keresztet. Aztán arra hivatkoznak, hogy részegek voltak.
Emlékezetes utazásaim egyike az a kb. húsz alkalom, amikor magamon erőt véve halált megvető bátorsággal, vagy inkább beletörődéssel indultam a Kútvölgyibe kemóra, utóbb kontrollokra. Nagyon nem szerettem. Visszafelé  jőve mindig kisebb megkönnyebbüléssel. Elég sok fotót készítettem eme átszállások alkalmával.
A hídfelújítások részeként elkészült a szép korabeli csempeburkolat is. Egy ideig szép volt, mára irdatlan koszos az aluljáró, elhanyagolt a közterület, mint aminek nincs gazdája.
Még megemlítem egy német mérnök véleményét, aki a rozsdás műtárgyakat látva úgy nyilatkozott, hogy a bekerülési összeg 5%-át évente karbantartásra kellene költeni, és akkor nem mennének tönkre az értékes vashidak (ld. például a K-híd, a sziget fesztivál rozsdakolosszusa).