Mickey webnaplója

Sehonnai bitang ember:
Ki most, ha mer,
halni nem kell...!!!

„Én Istenem, adjál szállást, már meguntam a járkálást.
A járkálást, a bujdosást, az idegen földön lakást” – mondja a nóta.
Ez persze így nem igaz, legalábbis velem kapcsolatban nem.
Inkább az a helyzet, hogy a környéket már bejártam, / „többnyire csak gyalog jártam, / gyalog bizon, / legföllebb ha omnibuszon” / – írt valami hasonlót Arany J.
Nos, kisebb-nagyobb köröket tettem kerületünkben, mely a legnagyobb a fővárosban, mégis egy idő után igen visszaköszönnek a tereptárgyak.
Láttam a Dunát alacsony vízállás mellett és áradás alkalmával.
Láttam télen és láttam nyáron.
Láttam napos időben és esősben.
Láttam havazáskor és kánikulában.
És ugyanígy mindenféle porcikáját.
Utóbb ismételten olyan helyeket látogattam viszont, melyeknek a szokásoshoz képest tisztább a levegője. A part, a sziget, a hidak egynémelyike.
Lefotóztam a kerületet
kívülről befelé,
belülről kifelé,
felülről lefelé és
alulról felfelé.
A jó ég tudja, hogy hány fotót készítettem
az égről,
hányat a földről –
és ami köztük van.
Utóbb abban találtam örömömet, hogy a fényviszonyok változása eltérő eredményeket hozott. Hajnalban és délben mást, este kiváltképpen.
Ma mégis átmentem prózába. Körbefotóztam az erkélyünkről, hogy mi látszik onnan 2011-03-14-én, délután 15h-kor. Mi látszik lent az alattunk levő kertben, mi látszik az égen, ha felnézek.
És punktum.
Holnap keresek érdekesebb témákat.
Majd meglátjátok.
Majd meglátjátok?
Remélem.

Szolgálati közlemény: Ma 21,49'-kor megszületett hatodik unokánk Isten segítségével. Éva most telefonált a kórházból. Mindketten jól vannak. Epidurális szülés volt. Ma reggel még azt gondolta, hogy holnap bemegy a kórházba, hátha itt az ideje. Hát hamarabb lett itt. És már túl is van rajta.
Isten áldja meg mindnyájukat!

...
„Rusztem maga volt ő!...s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot! ... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dicséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak."
...
Egy ideje foglalkoztat ez a finom humorral átszőtt balladarészlet.
Arany János beleérző képessége egy-egy történelmi szituációba csodálatra méltó. A ravaszkodó török valamilyen módon szeretné lecsalogatni az életben maradt apródokat, akik a romok tetején himnikus hangon méltatják Szondi kapitány hősiességét.
A török még „rátesz egy lapáttal”, mert szeretné, ha feladatát eredményesen ellátná. Ravaszul túllicitálja az apródokat, amikor egy török-perzsa regehőshöz méri Szondi tettét.
Ám igen hamar kibújik a szög a zsákból, vagy ha úgy tetszik, „kilóg a lóláb”. A hősiességre utaló tódítás pusztán azt célozza, hogy az ifjak fejezzék már be mihamarabb a méltatást.
Ellenkező végletbe csap át: "Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már / Dicséretiből az otromba gyaurnak? / Eb a hite kölykei!/…
Ilyen váltás még akkor is előfordul, ha a dicshimnuszt zengővel teljesen egyetért az, aki szeretné, ha azért befejeződne az ünneplés. Ha pedig pusztán ravaszkodás, akkor éppen ilyen rövid idő alatt történik meg a hangulati pálfordulás.
Ez Arany kitűnő lélektani megfigyelését igazolja. A látszólagos empátia pontos megjelenítése teszi olyan hittelessé ezeket a versszakokat, s az egész verset.

Izajás - jó közelítésben - 2777 évvel ezelőtt született. Krisztus előtt 765-ben.
Ő tudta, tudhatta is, mert neki az áldott Isten megmondta. Igaz, azt is megmondta neki, hogy ne rejtse véka alá, hanem  kürtölje ki az egész világnak.
Elég jól sikerült. Ma is ismerjük, amit élő szóban hirdetett, majd később tekercsre róttak.
Mit is beszélt ez az ókori – ószövetségi, Istenre érzékeny – ember? Ezt:
„Veszekedés és perlekedés közt böjtöltök, és ököllel ütitek le a szegényt. Bizony, mostani böjtöléstek soha nem szerez nektek meghallgatást a magasságban. Talán az ilyen böjt tetszik nekem, és ilyen az a nap, amelyen az ember megsanyargatja magát? Lehajtjátok fejeteket, mint a káka, és zsákot meg hamut teríttek magatok alá: ezt nevezitek ti böjtnek, olyan napnak, amely tetszik az Úrnak?
Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr:
»Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit!
Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát!
Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba.
Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől!
Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded.
Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: ’Nézd, itt vagyok!’
Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet,
ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat,
akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik.
Maga az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha. Újra felépíted az ősi romokat, és helyreállítod a régi nemzedékek építette alapfalakat. A rések betöltőjének neveznek majd, és a romba dőlt házak felépítőjének.
Ha óvakodsz attól, hogy járj-kelj szombaton, és a hasznot hajhászd szent napomon;
ha a szombatot gyönyörűnek nevezed, és az Úrnak szentelt napot dicsőségesnek;
ha megtiszteled azzal, hogy tartózkodsz a jövés-menéstől, a haszonleséstől és a mihaszna beszédtől:
akkor boldog leszel az Úrban; fölvezetlek győztesként a föld magaslataira, és élvezni fogod atyádnak, Jákobnak örökrészét.« Igen, az Úr szája mondta ezt így.” (Iz 58,5–14)
Hol tartunk ma ettől?
Nem kellene megpróbálni?

„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésre, a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futball szurkolók vasárnapi kupa mérkőzés után.” (Albert Camus: A magyarok vére)
Ez jutott eszembe, amikor házi papucsban a tévé előtt ülve – és elhűlve – látom a japáni földrengés és cunami képeit, a szigetország tragédiáját. És ez jut eszembe akkor is, amikor látom a képernyőn megelevenedni Líbia polgárháborúját, mely kegyetlen és öldöklő, és kevés rá az esély, hogy hamarosan az igazságosság alapján oldódjék meg az ottani elkeseredett állapot.
Látom, és elcsendesedek.
Nehéz pillanatok, órák, napok ezek, amikor nincs megfelelő szó, mely helyesen értelmezhetné a történteket, a történések elégséges okait.
Ma másodszor gondolkodom el a blogomon keresztül azon, hogy miért is érik gyászos események a világot. Netán azért, hogy mindenki elcsendesedjen, és elmélyüljön az élet esetlegességén, az élet értelmén.
Kevesebbeket érő tragédiák okán próbálta az egyik idős jezsuita megfogalmazni, hogy az ártatlanok vére, szenvedése a szeretet ára. Nehéz, súlyos kijelentés ez, mert valójában nagy titok, miért is szenvednek – és annyit – ártatlanok.
Mindenesetre az ártatlanok szenvedése arra figyelmeztethet, hogy a világ csak szeretetben működik – működne – helyesen.
A Mestert idézem. (Tudom, ezt a kijelentését a blogban már másodszor. De talán kifejez valamit a titokból.) „Azt hiszitek, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony, és agyonzúzta őket, bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: Nem. De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek, ti is mindahányan.”  
Eddig jutottam a helyzeten való csendes magamba szállás során.
Mert valójában oly keveset tehetek, hogy az ártatlanok szenvedése szűnjön. Van olyan szituáció, amikor a hívő ember számára csak egyetlen megoldás kínálkozik:
Az ima. A japcsikért, az arabokért. A világ valamennyi ártatlanul szenvedő emberéért.
Aki jobban szereti, csendben gyújtson gyertyát értük.

Gyönyörű tavaszi idő, kellemes szellő, verőfény, a Dunán fodrozó hullámok, sétáló párok, a megállóban vonatra várók.
Az újpesti vasútállomáson egy nő mellképe. Neve Edina, kora 33 év. Keresik. Telefonszám.
Elmenekült otthonról? 
Talán.
Akkor, ha valamilyen oknál fogva úgy vélte, hogy elviselhetetlen megszokott élete, és úgy döntött, hogy nem akarja tovább. Jelet nem hagyva távozott, kilépett korábbi miliőéből, és újjal próbálkozik névtelenségben. Ez szomorú, de megeshet.
Elrabolták?
Ebben az esetben még szomorúbb a helyzet. Megszokott élete teljesen normális keretekben folyt, melyből erőszakkal kiragadták. Emberkereskedők, szervkereskedők? Leírni is szenvedés.
Hazagyalogoltam.
Itthon Tücsi hangjából úgy ítélem, valami tragédiát fogalmazgat, ahhoz keresi a szavakat.
Nem tévedek.
Tokiótól északkeletre 8,9 erősségű földrengés rázta meg ma Japánt, hatalmas károkat okozva, emberek ezreit keresik, akik zöme a rengés nyomán keletkezett cunami áldozatává lett. A cunami Amerika nyugati partjait is fenyegeti.
Régóta érzem. Meg kell tennem, ami a dolgom, de nálam milliószor nagyobb erők határozzák meg a történéseket.
Tegnap este kaptam Elvirától környezetvédő módszereket tartalmazó füzeteket sok-sok hasznos tippel. Szelektív hulladéktárolóba gyűjtöm a még felhasználható szemetünket.
Most meg egy értékes előadás szövegét tervezem számítógépbe vinni.
De ha a nagy erők másképp döntenek, nincs hulladékgyűjtés, mert merő szeméttengerré lesz egy országnyi vagy még nagyobb terület. Városok romhalmazzá lesznek még akkor is, ha nem homokra épültek. Lásd a vörös iszap várost, falut tönkre tevő esetét.
Ha az ég és a föld erői összeomlanak, akkor nincs kinek továbbadni az előadás szövegét, mert nem lesz, aki elolvassa, vagy akik életben maradnak, egészen más cselekednivalóik lesznek: a puszta létért folytatott mindennapos erőfeszítések.               
Mégis.
Navigare necesse est, vivere non est necesse – biztatta Pompeius a kalózok támadása miatt félő, behajózni nem akaró matrózokat.
Ha mást nem, ezt tanultam a tegnap röviden értékelt Nyomorultakból is Jean Valjeantól, alias Madeleine úrtól, alias Fauchelevent apótól,
miközben együtt örülök az énekesmadarakkal a jó időnek, és gyászolom az egyet, aki eltűnt és az ezreket, akik eltűntek. Isten legyen hozzájuk irgalmas.
És hozzánk is, még élőkhöz.

Megtaláltam azt a székely köszöntőt, melyet életemben kétszer hallottam: előbb a kolozsvári paptól, Jakab Gábortól, akivel a rádió kuratóriumában együtt dolgoztunk. Másodszor Berecz Andrástól a tévében. Most meg lemásoltam a CD-jéhez mellékelt szövegfüzetből. Íme:
„Ezt a csekély, de szüves köszöntő szócskát csak nehezen győzöm – egy szájjal, száraz ajakkal kimondani:
»Ahogy a széles dűlőn ballagó lányok talpára tapadó sárga agyag ölelő karjából kibontakozó kocsikerék szörnyű nyikorgásától felriasztott lompos, öreg juhászkutya bundájába kapackodó kullancs kidülledt szemiből alágördülő könnycseppben megcsillanó, halovány hódsugártól megvilágított rabló lovagvár felvonóhídjának faszegecsei annak szerkezetét és minden apró darabocskáját kételenségből egybetartják, münköt ne úgy tartson egybe a szeretet és a barátság, hanem  a maga igaz, fényes mivoltában: saját magától, és a szegecseknél sokkal szorosabban!
Ahogy a szélesen hömpölygő, mélységesen örvénylő, hatalmas és fényes disznózsiradék az  ócska, öreg nemezkalap karimáján kisülve annak matériáját megerősítendi, minköt ne úgy erősítsen meg a szeretet, hanem istenigazából.
Ahogy a szívhez szóló leánybolondító nóta utolsó, hamis hangjánál elájuló leányka sóhajától megreszkető gyertyaláng fényinél kalendáriumot betűzgető deáklegényke serkenő bajuccától megbabonázott gazdaasszony ölében csipogó kicsi csürkecskéktől széjjelkapirgált pocikturásra hull a mindeneket dorgáló, tavaszi jégeső, s Pocok Samu bá áldása szállott, szállingózott, szakadozott le a múltkor es a padlásról kalapunkra, úgy az áldás már az Úrtól hulljon, harmatozzon le a földre mireánk.
Szűkszavú számból, szapora szüvemből kívánom.
De igazán!«”
Jót röhögtem rajta ismételten. A már emlegetett füzetben angol nyelvű változata is megjelent. Azt képzelem, hogy egy becsületes angol elolvasván ezt a kergeséget, azt gondolja magában: Hogy ezek a magyarok nem komplettek, az egészen bizonyos!
Nem először érzem. A balladai tömörségű népdalok szövegeiben ugyanúgy nem látják az utalások képszerűségét, hanem feltételezésem szerint képzavart érzékelnek, és hasonló következtetésre jutnak, mint a köszöntőt olvasva.
Persze nekünk van igazunk.
Meg nekik.

A kapitalista, ha nem akar minden anyagi értéket (pénzfajtákat akár) megszerezni, akkor nem jó kapitalista – kb. ezt írja egy helyen Márai „A szegények iskolájá”-ban. Magamnak azt fogalmaztam meg, hogy a kapitalizmus az a létforma, amelyben meccs folyik: Ha akarjuk, ha nem, a küzdőtéren találjuk magunkat. A tét: Ki tud több pénzt kiravaszkodni a többiektől. Egyszerűbb megfogalmazásban: A kapitalizmus lényege: Én több pénzt törekszem kihúzni a te zsebedből, mint te az enyémből.  A rendszer „morálja” egyszerű és velejéig hamis: A siker az egyetlen erény, a kudarc az egyetlen bűn. Aki morális (vallásos vagy humanitárius) meggondolásokból nem él az alkalmakkal, nem törekszik a maximális profitra, az „béna”.
Mit mond a Mester?
Ilyesféléket:
Ha valaki megüti jobb arcodat, tartsd oda neki a balt is, ha valaki egy mérföldre kényszerít, menj vele kétannyira, ha elkéri a ruhádat, add neki a köntösödet is.
Ebben a szituációban kapitalisták vagyunk-e, vagy bénák?   
Aztán azt is mondja: Ha kölcsön adsz, ne kérd vissza. Ha adakozol, ne tudja a balkezed, mit tesz a jobb.
Intő jel. Ma is működik a jóság, csak nem kürtöltet maga előtt, nincs reklámja, csak LÉT-e.
Kompromisszumot is javasol: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.
Megadják-e az emberi társadalmak az Istennek, ami az Istené?
Avagy szitokszó-e a tisztesség, a megtérés, az önzetlenség, a becsület, a feszület, a transzcendencia, az istenhit, a szeretetparancs?  
Másutt meg: A királyok kiktől szednek vámot, az idegenektől, vagy a fiaktól. Költői kérdésére a válasz egyértelmű: Az idegenektől.
És itt, most? Éppen megfordítva! Ez égbe kiált!
Kérdések:
Hova vezet a kapitalista mohóság, meddig teheti a föld és a felebarátok kirablását büntetlenül?
A kérdést mindnyájunknak fel kell tennünk: Bénák leszünk-e, vagy „erkölcs”-ös (= bármi áron sikeres) kapitalisták?
Ez a kérdés. Válasszatok! 
PS.: Gyerekek! Ez a 2000. posztom. Sose gondoltam volna, hogy ennyit fogok írni. Most kéne abbahagyni, miként a házibulit is: a topon.
És még egy hír: Meghalt Ranschburg Jenő. RIP.

Jelentem, amit gimnazistaként elmulasztottam, 64 évesen pótoltam. Végigolvastam Victor Hugo regényét. Azt adta, amit vártam a nagy mesélőtől. Romantikus nagyregényt, melyben ördögök és angyalok sorsa fonódik össze és válik szét a történéseknek megfelelően. A kusza történet tele van véletlenekkel, mely megint csak a romantikus irodalom sajátja. Írója hol deistának, hol misztikusnak látszik. Egyebekben monumentális művet fogalmazott össze. Ha igaz, hogy nem kitaláció korrajzának egy-egy részlete (korabeli helyszínek, szokások, építmények, Párizs kinézete a felszínen és csatornaalagútjainak részletező leírása), akkor azt kell mondanom, magát nem kímélve rakosgatta össze sétái, célzott kirándulásai cserépdarabjait, hogy minél pontosabb képet mutasson be a korabeli Franciaországból. Ezért  a terjengősségéért hálás lehet az utókor, hálásak lehetnek a történészek, az építészek, a néprajzosok, de tán még a vallástörténettel foglalkozók is. A mai átlagolvasókról nem állítom ilyen biztosan. Ma a tömörebb megfogalmazás a trendi, legalábbis általában.
Vénülő fejjel úgy gondolom, tinikoromban azért nem sikerült végigrágnom magamat ezen a betűrengetegen, mert akkori magamnak még kevésbé voltak érdekesek ezek a véget érni nem akaró leírások. Akkoriban úgy voltam az ilyesmivel, mint Steinbeck csirkefogói, akikkel elolvastatta a róluk szóló kisregényeket (Kék öböl és társai), és akik véleményét nemcsak kikérte, de meg is írta könyvében. Nos a „kedves csirkefogók” véleménye az volt, hogy jól látja az író a dolgokat, csak túl sok a regényben a „zöngicse”. Azt javasolták Steinbecknek, jelölje meg a leíró részeket, s jó előre figyelmeztesse olvasóit, hogy most „zöngicse” következik, melyet ha nem akar, ne kelljen elolvasnia, hanem  nyugodtan ugorjon át.
Nos, egy tizenévesnek Hugo regényében túlságosan sok a zöngicse. Az is igaz, hogy a maga korában azoknak, akik könyvre és könyvolvasásra tellett, bőven akadt idejük ezeket a részletek részleteit is megvilágító leírásokat végigböngészni (hol volt még akkoriban annyiféle inger, tömegtájékoztatás, tévé és mobil stb.). Különösen azoknak lehetett kedvükre, akik az íróhoz hasonló tapasztalatokkal rendelkeztek, vagy éppen az olvasás nyomán megelevenedtek lelki szemeik előtt a helyszínek, az illatok és szagok, a növények, a kövek, az épületek, a sikátorok, a csataterek, a harcok stb.
Mindent összevéve monumentális a regény, a szépirodalom egyik különleges és nagy formátumú remeke. Olyan mint egy katedrális, olyan, mint egy polifon zene, egy oratórium, olyan mint egy szimfónia.
S bár többnyire nyomasztóak a történések, végső kicsengése pozitív, nagyon is az.
Én meg elmondhatom, hogy nemcsak filmen láttam, hanem el is olvastam Jean Valjean élettörténetét.
A francia nevek ejtésével megbirkóztam, bár nem állíthatom, hogy megtanultam, franciául. Legfeljebb annyit, hogy a mű eredeti címe: Les misérables.
Utolsó megjegyzésem: Úgy vélem, hogy a túlvilág teli lesz J. V.-okkal, csak éppen Jean Valjean nem lesz jelen. Hiszen ő csupán az író fantáziájának szüleménye.