Mickey webnaplója

Van néhány hozzám köthető kijelentés, melyeket életem tapasztalataiból szürcsöltem le. Az egyik ilyen: Az e világi lét nem tökéletes, nem is lesz az soha. A másik életem tapasztalatain alapuló megfigyelés, kiterjesztése egy szakmára.
Nincs tökéletes könyv, legalábbis én még sose láttam ilyet.  
Ad 1) A Mester azt tanítja: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” Ez a cél. Ám e világon aligha sikerülhet megvalósítani. A nagy szentek közelítik az eszményt, de el ők sem érik (csak többé-kevésbé aszimptotái az eszménynek, hogy áttévedjek ezúttal a trigonometria területére). Olyannyira így van ez, hogy János apostol igyekszik hozzáfűzni: Aki azt mondja, hogy bűn nélkül való: hazudik.
A második állításom igazából axióma. A tétel nem bizonyítható, de az életem során foglalkozásszerűen olvasott kötetek mindegyikében találtam hibát. Akár kerestem, akár csak megakadt rajta a szemem.
A hiperkorrektor állíthatja magáról, hogy sasszemmel csap le a hibákra. De bármibe lefogadom, hogy az ő korrektúrájában is marad valami delikatesz, amin átsiklott a szeme, ahol kihagyott a figyelme.
Mostanság fejeztem be egy tekintélyes kötet vizsgálatát. Alaposan átnézett mű. Én meg telerajzoltam a benne hagyott és oda nem való „gaz”-okra való utalásokkal. Mielőtt nagyképűnek tartanál, sietek kijelenteni, hogy bármiben lefogadom, hogy az általam kijavított könyvben is maradt hiba. Nem is egy. (Vö. fenti axióma.)
Nemrég kaptam egy tanulmánykötetet, melynek én voltam a szerkesztője és korrektora is. T. azonnal a „rozmárnál nyitotta ki” – mint Karinthy tankönyvét az antikvárus –, és konstatálta, hogy egy vers utolsó három betűje hiányzik. Elismertem, csakugyan. A dolog pikantériája, hogy az általam visszaküldött korrektúrában még benne volt. A tördelő gondolt egyet vagy rákönyökölt valamelyik billentyűre, és rosszra csinálta azt, ami egészen addig jó volt.
Mint mondtam: Nincs tökéletes könyv…
A napokban meg egy füzetke került a kezembe. Alig 30-40 lap. Versek sorakoznak benne.
Ahogy átpörgettem az ujjaim között, megakadt a szemem az egyik verscímen. Annak is az utolsó szavából hiányzik egy értelemzavaró betű.
Mondjam újra?
Nincs tökéletes könyv…

Kicsiben…
Rézsút vágok át az Auchan parkolóján, mely igen tágas. Legalább ezer autó parkolhatna, ha szükség volna rá. Az áruháztól távolabb, a placc közepén pótkocsis teherautó vesztegel. Egyszer csak látom, hogy nem áll árván a szerelvény, a sofőr felmászik a lisztszállító kocsi tetejére. El nem tudom képzelni, mi romolhatott el, amiért messzebb kell megállnia az épület oldalától, ahol is rendes körülmények között a kocsik tartalmát csövön leszívják a pékség raktára részére. A sofőr megtekeri a légmentesen záró tetőszerkezetet, megnyitja és a magával hozott műanyagzsákocskát kezdi megtölteni liszttel. Hogy azután a saját szükségletére emel ki vagy öt kiló lisztet, vagy ennyi a megvesztegetési ráta mértéke, ki tudja?
A jól végzett munka megelégedettségével dobja be a zsákocskát a vezetőfülkébe, gázt ad és odaáll az áruház oldalához.   
…és nagyban.
Marxnál olvasom a következő hosszabb sztorit, melyet megpróbálok rövidebbre fogni. Zambia 15 millió dollárral tartozott Romániának. A Donegal 3 millióért megvásárolta R.-tól ezt az adósságot. A keselyű Donegal eredetileg 55 millió dollárt szeretett volna besöpörni, de 2007-ben az illetékes londoni bíróság Zambiát csak 17 millió dollár megfizetésére kötelezte, mert megtudta, hogy a Donegal a zambiai elnököt 1 mó dollár „adománnyal” rávette, hogy az államadósságot ún. másodlagos piacon az állam értékesíthesse. Zambia a föld egyik legszegényebb országa. 12 mó ember él itt, 64%-uk napi 1dollárnyi összegből. Az ország szoc. és oktatási keretének a terhére törleszt, melynek köv.-ben az írástudatlanság felszámolása ellehetetlenül, és mintegy 100 000 beteg ellátása is (a zambiai gyerekek 20%-a HIV-árva).
Amikor a BBC riportere a „keselyű alap” Donegal alapítóját, Michael Sheehant arról faggatta, hogy nincs-e lelkiismeret-furdalása, amikor belegondol abba, hogy meggazdagodásának kárvallottjai a szegények legszegényebbjei, nyugodtan azt válaszolta: „Ez nem az én hibám. Akadt egy kiváló befektetési lehetőségem, és egyszerűen éltem vele.” (R. Marx: A tőke, 119. o.)    
No comment.

A mai nap az irodalom jegyében telt el. Kommentárt írtam az Echóba, és bevezetőt mondtam Szabó Feri születésnapi összejövetelén. A hangulatos megemlékezés alkalmával többen odajöttek, hogy megismerjenek, s gratuláltak összeszedett gondolataimhoz. Persze az embernek jól esik az ilyesmi, de óhatatlanul beugrik egy ide is érthető(?) újszövetségi hely: De ti ne ennek örüljetek, hanem  annak, hogy nevetek fel van írva a mennyekben.
Ezt remélem.
Remélem, hogy nem alaptalanul remélem. A mérce ugyanis igen magas.
A beszédem pikantériája, hogy a róla készült írást a palacktartó tasakkal együtt Feri valakinek odaadta, mert rengeteg italt kapott. Így valaki megkapta, aki nem kérte, akinek pedig dukált, az lemaradt róla. Ám nem végleg. Miután rám telefonált, visszakerestem a gépben és email-ben elküldtem neki.
Menyem, Elvira meséli, hogy tegnap az irodában Rita említette neki: „Elvira, apósodnak holnap jelenése lesz a Liteában Szabó Feri köszöntése alkalmával.”
Vannak az ember életében még mindig újdonságok. Talán Francois már próbált aposkanak hívni tört magyarsággal. De más nem. Mindenkinek Dí-dá-dú nagyapa lettem Ágoston jóvoltából, akinek hetvenhétszer elmondtam a Lementem a pincébe… mondókát.
Most újfent szembesültem a ténnyel. Apósa vagyok valakinek, valakiknek. Vagy ha úgy tetszik: ipa.
Végül, hogy valami tartalmas is legyen a rövid összefoglalón kívül bemutatom Nektek is a lapot, melynél dolgoztam. Ezt az anyagot olvastam fel a megemlékezésen: 
Bevezető a Távlatok nevében
Kedves ünnepelt, kedves barátaim, hölgyeim és uraim.
Engedjék meg nekem, hogy a mai ünnepi megemlékezéseket egy rövid visszatekintéssel vezessem fel. Visszatekintéssel a Távlatokra, a szerkesztőségre, a Szabó Ferivel és Nagy Ferivel eltöltött időszakra.
A Távlatok közel húsz év alatt megfutotta  a magáét. Ha pontos akarok lenni, nem 88, hanem 90 száma jelent meg, hiszen a lap utolsó összevont száma a Szabó Feri és Molnár Antal összeállításában megjelent Bangha-kötet. A lapelőd Szolgálatnak jelent meg 88 száma. Mindjárt hozzáteszem, hogy a Távlatoknak egyelőre csak a nyomtatott változata szűnt meg. Az interneten tovább él.
A Szolgálatból nőtt ki, de tematikájában elvált tőle. Míg amaz elsősorban a lelkipásztorok számára készült, a Távlatok az értelmiségieket, a keresőket és mindenkit szolgált, aki  nyitott teológiára, a filozófiára, a természettudományokra és a művészetekre, elsősorban az irodalomra.
Témamerítési lehetősége igen széles körű, tekintve, hogy a jezsuita rend behálózza az egész világot, s hogy a rend sajtótermékeit rendszeresen megküldte a szerkesztőségünknek.
Ennyi idő alatt számos kolléga megfordult a szerkesztőbizottságban, akiknek hálával tartozunk. Fogadják köszönetünket értékes munkájukért. Nem kezdem el felsorolni őket, csupán azokat említem, akik már nincsenek közöttünk: Kovács István, a doki, Dékány Endre költő, Tüskés Tibor író. Nyugodjanak békében!
A bizottságban dolgoztak híres közéleti szereplők, mint pl. Nemeskürty tanár úr és hirtelenek, mint pl. jómagam.
Nem számoltam össze, hogy hány cikkírót tudhat magáénak ez elmúlt két évtized. Mindenesetre igazán élvonalbeli szakíróink voltak. Szabó Feri érdeme, hogy folyamatos munkával építette a kapcsolatot azokkal a szakemberekkel, akik olyan sokoldalúan gazdagították lapunkat. Utólag mindenkinek kifejezem innen köszönetünket értékes munkáikért.
Anélkül hogy megszámláltam volna a publikált anyagok számát, egyértelmű, hogy a legtöbb írás a főszerkesztőtől származott. Őt Nemeshegyi Péter követi a sorban, és minden valószínűség szerint Nagy Feri a harmadik legszorgalmasabb alkotó. Tartozom még megemlíteni a cenzorokat. Elsőször is az elhunyt Pálos Antal nevét emelem ki, Isten nyugosztalja! De Hevenesi Jánosnak, Benkő Antalnak is köszönet jár munkájáért és a nagyon hosszú ideje főmunkatársként is dolgozó Nemeshegyi Péternek.
Nagy Feri érdeme, hogy a lap 31 számához készült mellékletként a Magyar Papi Egység.         
Szabó Feri nevéhez kötődik a Távlatok könyvkiadása. Erről sem készítettem statisztikát. Mégis el kell fogadnotok tőlem, hogy az elmúlt évek során a szerkesztőségben közel 100 kisebb-nagyobb lélegzetű kiadvány megálmodása, korrektúrája nyomdai előkészítése folyt. Legjelentősebbek ezek közül Feri könyvsorozatai és a Prohászka-kutatás anyagai.
Köszönettel tartozom a szerkesztőség állandó munkatársainak: a tördelésért, Gergó Áginak, az adminisztrációs tevékenységért Mogyoróssyné, Fogarassy Julikának, és mindenkinek, aki bármilyen módon segítette a Távlatokat.
Hogy magam mennyire fontosnak tartottam azt munkásságot, melyet a Távlatok kifejtett, az igazolja, hogy megjelenésének utolsó évében valamennyi korábbi számot digitalizáltunk. Ezt a munkát hárman végeztük el. Felsővályi Ákosé az érdem a korai időszak számainak a szkenneléséért, Gergó Ágié a tördelésért. Magam a szöveggondozást végeztem. Meg vagyok róla győződve, hogy a digitalizált változatot szívesen használják fel további munkáikhoz maguk a cikkírók, de az érdeklődők, s a különféle témák kutatói is.
Kedves ünneplők. A Távlatok nyomtatott változata a lap ereje teljében szűnt meg. És ez nem baj. Azt tanultam megboldogult piarista osztályfőnökömtől, Vízvári Lászlótól, hogy a házibuliról akkor kell távozni, amikor a hangulat a csúcson van. Így maradandóan pozitív élményként marad bennünk. Így van ez a Távlatokkal is. A topon hagytuk abba. Ezért fogunk mindnyájan, adja Isten, hogy sokáig, jó szívvel emlékezni az együtt töltött évekre, a közös munkákra.  
Kedves Meghívottak, kedves ünnepeltek.
A többes szám nem véletlen, hiszen januárban Nagy Feri volt 80 éves, őt is Isten éltesse!
És Isten éltesse Szabó Ferit, akinek a neve után a Távlatok impresszumában mindig ez állt: teológus, író, főszerkesztő. De a lista korántsem teljes, mert Feri műfordító és jó tollú költő, esszéista, tehetséges szervező, jó énekes, igazi közösségi ember, aki a Vatikáni Rádió munkatársaitól a jóságos titulust kapta. Feri többszörösen kitüntetett, a közéletben rangos helyet betöltő személy, kuratóriumok munkatársa, egyetemi-főiskolai oktató, akivel másfél évtizedet dolgoztam szoros együttműködésben. Sokat köszönök neki.
Nem akarom elvenni a többi megemlékezők kenyerét, itt csak azt említem, hogy Feri sokoldalúsága azonnal szembetűnt nekem. Munkásságát két fő vonulatba rendeztem magamban. Nagyot és sokat alkotott az epikában (tanulmányok, esszék, interjúk, verselemzések, recenziók stb. – és lírában. Utóbbiak a versei, melyek minden sora segíti Feri arcképének, egyéniségének, lelke rezdüléseinek a megismerését. Feri igen termékeny alkotó. Legalább 40 kötete jelent meg, és több száz tanulmánya. Nagyon remélem, hogy Pázmány-kutatásai is hamarosan napvilágot látnak, de azt is, hogy még számos verssel gazdagítja az irodalmat. Ehhez kívánok jó egészséget, töretlen alkotókedvet és erőt. Ad multos annos!  Isten éltessen, Feri!

Ma is az Óbudai szigeten mászkáltam. „Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.”
Ezekről nem volt kedvem fotót csinálni, ugyanúgy nem, mint a spiccnek immár az apály miatt száraz fövenyén látott fél kutyáról sem, mely némi hátsólábdarabokkal volt kiegészítve. Nem jókedvében hullhatott el. Vicsorgott.
Megették-e a többiek?
Nem tudom.
Hála Istennek, ottjártamkor csak pórázon vezetett ebekkel akadt dolgom.    
Így hát egy nádbugánál tanyáztam le, hogy lekapjam. Szellőben az sem egyszerű. Kisétál a képmezőből, így a kontrasztként sötétlő mögöttes fatörzs képét veszi élesre az automata. Két kép készült, s hogy stílszerű maradjak, egy népdalból merítettem címüket. „Még a nád is ingadozik…”
Megpróbáltam az emberi méltóság mindenkinek kijáró egyenlőségéről gondolkozni. Állítólag az ENSZ Alapokmányba annak a súgása révén került bele ez a kitétel (Roncalli), aki később XXIII. János néven lett pápa. A most olvasott Marx-könyv persze kitér rá, hogy az egyenlő méltóság egyáltalán nem jelent egyenlő esélyeket is. Azt hiszem, a mai társadalmi valóság ismeretében nem kell magyaráznom, hogy miért.
Viszont a most elolvasott fejezetcím kemény kijelentés. (Szt. Ágostontól veszi, aki a De civitate Deiben fogalmazza meg):
Igazságosság nélkül az államok rablóbandákhoz hasonlítanak.
Tapasztaljuk. Két gondolatát meg kell osztanom:
1. „Hihetetlennek tűnik, de igaz: míg a nemzetközi államközösség azon töri a fejét, hogyan lehetne megoldani a fejlődő országok adósságproblémáit, a tisztességtelen spekulánsok ezekkel az adósságokkal való üzletelésre szakosodtak.” (118.)
2. „Napjaink megszállottam habzsoló és lelkiismeretlen spekulánsainak nem kívánom azt a sorsot, melyet Jeremiás próféta Jojakimnak jósolt; azonban tántoríthatatlanul hiszem, hogy az ilyen »befektetők« és a velük együttműködő bankárok és jogászaik egykor számot adnak az általuk elkövetett jogtalanságokért. Nem hiszem, hogy a joghézagokra való hivatkozás segíteni fog majd nekik. Isten törvényei nem ismernek kiskapukat, melyeken átcsúszhatnak azok, akik más baján és nyomorán tettek szert óriási vagyonra. (120.)”  
Persze ez minket sem ment fel semmi alól, hogy segítsünk a méltánytalan különbségek eltakarításában tehetségünk és tehetősségünk arányában – mondom én.

Átlelkesülés –átlelkesítés
Igen kiváló könyvet olvasok. Nem túl könnyű, de gondolatgazdag, és a valóság lényeges összefüggéseit ragadja meg. Reinhard Marx: A tőke c. könyve ez, mely polemizál Karl Marxszal, és a dolog pikantériája, hogy Marx Gyula fordította magyarra. Nos a három névrokont összehozó műből egy liberális német közgazdász, Wilhelm Röpke idézetét hozom ma ide (hiszen nem másolhatom át az egész könyvet): „Bár az ember homo religiosus, mi ennek ellenére száz esztendeje mégis egyre kétségbeesettebb kísérleteket tettünk arra, hogy valahogy meglegyünk Isten nélkül; a tudományt, a művészetet, a technikát és az államot Istentől távol – igen, istentelenségben –, önkényesen az ő helyére lépve valósítsuk meg. Meggyőződésem, hogy egy napon a többségre szökőárként szakad rá mindaz, mely ma még csak kevesek előtt világos, mégpedig, hogy ez a reményvesztett kísérlet olyan helyzetet idézhet elő, amiben az ember nem lesz többé képes élni… a televízió, az autópályák, a luxusutazások és az összkomfortos lakások ellenére sem tud tartósan létezni.” Még hozzáteszi, hogy ez a várható ellehetetlenülés lesz a legújabb istenbizonyíték. (56. o.)
Hadd egészítsem ki még néhány nem kevésbé magvas gondolattal. R. Marx kifejti, hogy erkölcs nélkül káoszba fullad minden emberi törekvés.
A szocializmusnak már befellegzett, de a kapitalizmus is haldoklik, mert a társadalmi olló nagyon megnyílt. A tömegek elszegényedése, egzisztenciális emberi ellehetetlenülése kézzelfogható. Mégsem tekinti a vallás legfontosabbikának az erkölcsöt. Eszköznek igen, mely az embert Istentől akart céljához vezeti, de az erkölcs nem maga a cél (csak amannak sine qua non-ja).
A vallás célja az, ami Jézusé is volt: „utat nyitni az ember számára Istenhez, felszabadító tapasztalatot nyújtani olyan valóságról, mely nagyobb az embernél, de aki mégis befogadja őt.” (54. o.)  Továbbá azt is írja: „az állam nem mehet el közömbösen amellett, hogy vannak olyan emberek, akik hisznek Istenben. Az államnak nem lehet indifferens, hogy az Istenről szóló beszéd hallható marad-e, vagy hogy hisz-e az ember méltóságában, melyet nem ő teremtett saját magának, esetleg, hogy van jövő, amelyről nem áll hatalmunkban rendelkezni.” (55. o.)
Ha csak ennyi volna a kötet, ettől is lelkesednék, de sokkal többet mond, és amit kijelent, annak mindig valóságalapja van. R. Marx München-Freisingi érsekre is áll: „A szív (és ész) bőségéből szól a száj”
Amikor áldozunk, a külső szemlélő – ha vallástalan – azt látja, hogy egy ostyakorongot veszünk magunkhoz, miután igent mondtunk a pap szavára, aki kijelenti az ostyáról: „Krisztus teste”. Mivel hitünk szerint átlényegül az áldozati kenyér, bár érzékeinkkel továbbra is ostyát fogunk fel és ízlelünk, mégis hisszük, hogy a látszat ellenére az végtelenül inkább Jézus Krisztus valósága, mint kenyér. Azért hisszük, mert az Isten Fia számunkra hitelesebb mindenki másnál. Ő pedig életáldozatával pecsételte meg szavainak igazát.
Hogy mi a látszat és mi a valóság, azt sokféleképpen igazolhatom: A tudományok előrehaladtával bizton tudjuk, hogy az atomok tömegpontjainál sokkal nagyobb űrök veszik körül ezeket, így át kellene hatolnia az asztal lapján rátett kezünknek és viszont, ha nem létezne az atomokat, molekulákat összetartó erőtér. A rádióhullámok vidáman „átesnek” mind az asztallapon, mind pedig a kezünkön.
Nekem ahogyan a szentostya nem csupán kenyér, ugyanúgy nem csupán vak matéria a környezetem, a föld és az univerzum is akár. Hanem Isten szisztémája. Az általa szeretetre hívott emberek létterének a rendszere, melyben nincs fölösleges, nincs értéktelen, nincs véletlen, még akkor se, ha nem látjuk át sem a rendszert, sem a működése mikéntjét.
Ha ennek a fényében tekintek az Istenből áradó világosságra, átlelkesül a föld, felragyognak a színei, végtelen optimizmusra ad okot, s feltétlen bizalom alakul ki az iránt, aki szeretetre, boldogságra szán mindnyájunkat.
Azt hiszem, most elfogytak a szavaim.
Mit is mondhatnék még!

Béke a völgyben
Fáradt vagyok és elcsigázott
Magányosan utam végén járok
Míg az Úr nem szólít magához
Bár a reggel csupa fény
De a lámpás mindig ég
Mert az éj, mint tenger, oly sötét
Béke vár a völgyben rám
Örök béke nemsoká’
Béke a völgyben,
s az Úr vár rám
Nincs több baj és szomorúság,
A fájdalom távol jár
Béke vár a völgyben rám
Örök béke nemsoká’.
(Thomas Dorsey verse nyersfordításban)

Mi közöm hozzá? – kérdezheted, mire azt válaszolom, hogy több, mint gondolható.  
1956-ban tíz éves voltam.
1956-ban Nyugatra menekült apám húga családjával.
1961-ben magnónk lett, egy Mambó (9,5 kg), húsbavágó, acélbetétes műanyag füllel.
Kb. ez idő tájt kaptunk néhány szalagot az USA-ból a rokonoktól csupa Elvis Presley-számmal.
Közöttük volt a Peace in the Valley című és témájú szomorkás dal is, melyet nagyon szerettem. Ám azt csak idén tudtam meg, hogy Presley Ed Sullivan egyik 56-os műsorában felhívta a világ figyelmét a magyarok élethalál harcára, melyet a kommunista SzU-val vívnak. Ezen az esten a tévé nyilvánossága előtt elénekelte a magyaroknak ezt a dalt, és felszólította a jenkiket, hogy gyűjtsenek adományokat a kis nemzet megsegítésére.
Mivel dokumentálva van a dolog, nincs kétségem az iránt, hogy megtörtént ez a csaknem egyedülálló eset.
Igen kevesen vették a fáradságot Nyugaton, hogy jó szót szóljanak a forradalomról.
Ezen kevesek között volt Presley (Európában pedig pl. J. Cocteau, és A. Camus).
A dal fent van a neten, a youtube-on bárki kedvére hallgathatja.
Elvis Presley pedig cigány volt, adja tudtomra egy könyv, melyet Székely János püspök írt a cigány népismeret témájában.
Ebben említi többek között Elvis cigány származását. Úgy tudtam, hogy olasz szülei voltak. Persze a kettő nem zárja ki egymást. Olaszországban is élnek romák.
És ha már itt tartunk, meglepetésemre megemlíti, hogy Papp Laci is roma volt, és még nagyobb meglepetésemre azt is megemlíti, hogy Charlie Chaplin és Pablo Casals is cigányok voltak.       
Lám, lám.
Merthogy néhány kedvenc zenészem roma volt, az evidens. Rácz Aladár, Cziffra György, stb.

Azért képzelt, mert soha életemben nem vezettem fel naptárba privát életem tennivalóinak sorrendjét. Próbáltam fejben tartani a dátumokat (több-kevesebb sikerrel).
Most a Margit-szigeten járkálva felötlött bennem: mikor, milyen BKV-bérletet kell még vennem. Erről beugrott, hogy talán a SZIG-em sem érvényes már.
Alig vártam, hogy hazaérjek, és feljegyezzem bokros tennivalóimat, hogy el ne feledkezzem róluk. Előrelátón tervezek, hogy kitűnjék: bár tegnapelőtt temetőben sétáltam, azért igen optimista elképzeléseim vannak a jövőt illetően.
Lássuk csak, mit tartalmazna a képzelt pro memoria. 
Csekkbefizetés ma.
Kellene MAKÚSZ-tagsági befiz., mert idén lejárt.
Szombat: bevezetés Szabó Ferenc 80. szülnapi megemlékezésén.
Cikkírás két lapba, gyors egymásutánban.
2011. március 11. Vérvétel.
Március 15. Éva szül.
Pontgyűjtő kártyám lejár márciusban
Április 2. 39. Házassági évfordulónk.
Április 16-tól 100 napos BKV-bérlet.
Április 17-től két uncsi ápr. 25-ig itt.
Július 26. havi BKV-bérlet
Július 29. Lejár a kocsi forgalmija!!!
Aug 25. havi BKV-bérlet. (Ez az utolsó)
Szeptemberben Eg. Ptár tagságot megszüntetni.
2012. ápr. egyik kártyám lejár.
2013. szept. 23. Jogsi lejár.
2014. 01.25. Eu.-i E.bizt.-kártya lejár.
2015. 6. 30. Gyöngy patika kártya  lejár.
2015. jún. 22. SZIG lejár.
2016. 70 éves szül évf.
2022. ápr. 2. Aranylakodalmunk.
2046. szept. 24. 100 éves leszek.
2056. szept. 24. Száztíz éves leszek.
2056. okt. 23. Az 56-os forradalom 100. évfordulója.
2072-ben százéves házasok leszünk.
2073. Utánam az özönvíz, a többit meg majd meglátjuk.
És egy szolgálati közlemény: Gab holnap haza. Éljen, éljen, éljen.

Megérem lassacskán életem alkonyát,
s nem láttam soha még Tiszapalkonyát –
merengtem el ma is az életem múlásán.
Ez talán attól van, hogy tegnap elvitettem magamat vonattal az Óbuda mh.-re, s onnan begyalogoltam a helyi temetőbe. Itt sok más mellett Zsivóczky Gyula és Hidegkuti Nándor sírhelyére bukkantam.
Ahogyan elnézegettem a feliratokat, egy telefonkönyvre való családnévvel találkoztam. Persze akik itt nyugszanak, azoknak nincs szükségük se vonalas, se maroktelefonra.
Vajon hogyan állnak a bebocsáttatással?
Nem tudom.
Pedig ha tudnám, segítene nekik segíteni, és átértékelném saját létezésmódomat is („vidd a mennybe különösen azokat, akik legjobban rászorulnak az irgalmadra!”).    
Ma két helyen forgolódtam.
Budakeszire vittem T.-t a Rehab. Intézetbe, ahol korábban kétszer műtötték, s ahol már máskor is készítettem fotókat.
Második utam a Dunához vezetett (téli napnak alkonyúlatánál, megállék a kanyargó Dunánál), ahol az emberek új geotermikus épületet húznak a régi fadíszítéses földszintes helyén, s ahol a madarak egykedvűen nézik mindezt, mert ők soha nem tervezték át azt, amire ösztönüktől késztetve vannak.
A patak torkolatánál lévő kis pagonyban állt egy hajléktalan sátra, „ahol immár nem áll semmi”.
A sátor helyét jól mutatja az elszáradt aljnövényzet és egy tábla, melyen a fedél nélküli segítséget kér, és köszöni.
Vajon hová lett, mi lett a sorsa?
Miért csak szöveg valamennyiünk emberi méltóságának azonossága?
Mi lesz a gyakorlattal?
Mostanság négy alkalommal gyűjtenek évente az egyházban meghatározott célokra. Nemsokára pl. az egyházi iskolák javára.
Rendben van.
De kellene legalább egy ötödik is: a hajléktalanság kérdésének a megoldását elősegítendő.
Én benne volnék.

Szolgálati közlemény: Bátyót ma epével műtötték. Szorítok (szorítunk, szorítsunk) neki.

Valaha a talpán álltak a dolgok, ma sokszor a fejük tetején. Valaha a príma volt a legjobb felelet az oskolában, a szekunda pedig a rossz. Aztán az egyes lett a jeles, mert az számított a legelsőnek, a leg-„prímább”-nak. Ezt követték sorra a többi jegyek egyre gyengébb teljesítményt jelölve talán a négyesig bezárólag. Mindenesetre a talpán állt a számsor. Később fordult a kocka. Ha nem volt földed, legyen földed, ha volt gyárad, ne legyen gyárad, ha egyes volt az első helyet jelző osztályzat, akkor mostantól legyen ez az ötös. Hogy miért éppen az ötös? Nem tudom. Mondjuk azért, mert a vörös csillagnak öt ága van.
Amióta csak az eszemet tudom,  és amióta csak részt vettem a közoktatásban, mindvégig egyestől ötösig lehetett érdemeket szerezni.
Kivéve a magyart a piaroknál. Ott hét részre voltak vágva az elismertség fokozatai. A két szélét megtoldotta megboldogult tanárom egy-egy osztályzattal. Ezeket a szélsőséges jegyeket ritkán alkalmazta, persze hivatalosan soha. De amúgy meg igen.
Nullást az kapott, aki nem dolgozott meg az egyesért. Merthogy tanárunk indoklásában ez állt: Az egyesért meg kell dolgozni. Ez a munka ugyan eredménytelen, azért csak egyes, de a tanulás teljes elhagyása esetén még ennyi sem jár.
A másik szélsőséget a zseniknek ítélte meg kivételes alkalmakkor.
Több ilyen adódott a négy gimiév során: kb. 3, esetleg négy ízben. Én mára csak egyre emlékszem fél évszázad távolából.
Tanárunk feltette ezt a csavaros kérdést: Mit jelent az, hogy „a területre való behajtás hatóságilag tilos”.
Dermedt csend ülte meg az osztálytermet, dermedt aggyal reméltük, hogy rájövünk, mert aki megfejtette ezeket a kivételes kérdéseket, az hatost kapott érte, ami megfelelt két ötösnek az ő matematikájában.
Mi tagadás, nem jöttünk rá.
Így elárulta a megfejtést:
Hogy valami hatóságilag tilos, az azt jelenti, hogy az a valami ugyan hatóságilag tilos, de egyébként szabad. A kevesebb ugyanis több volna: Ha a behajtás tilos, akkor tilos és kész. Aki mégis bemegy a területre, számoljon a retorzióval. Ha viszont csak hatóságilag tilos, akkor nyugodtan bemehetsz, csak arra ügyelj, hogy ne jöjjön rá a hatóság.
Miközben ezeket az okosságokat lejegyeztem, eszembe jutott, hogy tanáraink még „daci”-nak mondták az egyest, mi már „karó”-nak. A kettes bélás volt valamiért. Ne kérdezd, miért. A zsargonnak nincsenek logikus szabályai. A jobb jegyek nem kaptak álnevet. Minek is, azokat már néven lehetett nevezni szégyenkezés nélkül.
Oroszra orosz jegyet kaptunk: az egyes egyinyica, az ötös pityorka névre hallgatott.

Ágoston szereti:
Tej (csokigolyóval)
mandarin
Hohes-C
kolbász
sós ropogós sütik (perec, ropi, sajtos tallér)
társasjátékok
LEGO minden fajta
Blanka szereti:
víz
joghurt mazsolával
minden, ami ehető és nem keserű
paradicsom szeletelve
babázás
birkózás
Mindketten szeretik:
palacsinta,
paradicsomleves
pizza
PC-játékok
társasjátékok
videók
Micimackó-filmek.
Négymondatos életkép.
Volt (és van) egy értelmileg fogyatékos, nagyocska gyerek.
Arról lehet felismerni, hogy séta közben tükröt tart a kezében.
Volt (és van) egy 64 körüli nyugger.
Arról lehet megismerni, hogy séta közben fényképezőgép lóg a bal vállán.
Mai napom.
Azzal telt, hogy leírtam, mivel foglalkoztam 1999-ben.
Legnagyobb hozadéka februárban született Timothée unokánk.
Legnagyobb kihívása két könyvterjedelmű füzet és album megírása, összeszerkesztése 2000-re készülődve. Megjelentek egyik 40 000, a másik 5000 pld.-ban.
Legnagyobb szomorúsága, hogy nagyon beteg lett mamácskánk. Alig élte túl az évet.
Ma szeles idő lévén rövidre fogtam a sétát és meglehetősen témaszegény helyeken jártam. Azért egy képet ma is fellökök posztom díszítésére.