Mickey webnaplója

A szédült tánc folyamatos. Forog a Föld, magához térnek a földrészek, ébrednek az ott élők éppúgy, mint ahogy az átellenes oldalon a nap hevében munkálkodók megfáradtan dőlnek végig a földön, az ágyon vagy éppen takarójukon. Ha folyamatában szemlélem a dolgot, a súroló napfény hatására felállnak a fekvők, s a lebukó nap nyomán lebuknak fekhelyeikre a fáradtak. De nemcsak a fel-lemozgás tényszerű, hanem a megszokottságok is. Az ébredők ugyanazt folytatják, amit megszoktak: A kritikusok kritizálnak, a sokat evők sokat esznek, a heverészők heverésznek, a nyüzsgettyűk nyüzsögnek, a hallgatagok hallgatnak, a bőbeszédűek karattyolnak, a fiorentina-drukkerek a fiorentinának szurkolnak. Ritka a megszokástól való eltérés. A föld ugyanaz nap, mint nap.
Ha filmen látnánk a megújulás látszólagosságát, hogy igazán ugyanaz folytatódik, mint korábban, alighanem nagyon meglepődnénk. Hogyan lehetséges, hogy semmi se változik. Vagy olyan lassan következnek be a változások, hogy az szinte hihetetlen.
Isten, aki egyszerre látja az egészet és a részleteket is, hasonló benyomásokat tapasztal. A világ szinte csak akkor változik, ha a cunami, a földrengés, az éghajlat alapvetően és megrendítő módon szól bele a világ életébe, hogy a változást felgyorsítsa, forradalmasítsa? Persze a jó választ nem ismerem, csak éppen – jobb híján – ez jutott eszembe.