Mickey webnaplója

Szombat délelőtt. Két képernyő előtt ültünk. Tücsi a számítógép monitora én meg a tévé képernyője előtt. A mezzo csatornán egy kivételesen szép mű szólt, Monteverdi: Vesperás Mária tiszteletére Ave Maria, Laudi alla Vergine Madre Harnoncourt vezényletével. Ez a zenekarra, szólóénekre, vegyeskarra és zsolozsmát éneklő férfikarra, valamint gyermekkórusra megírt gyönyörűség egészen elbűvölt. Nem vállalkozhatom arra, hogy egy hallás alapján bármit írjak a műről, de egy része különösen is megragadott. HIPNOTIZÁLT. Nem értettem, hogy miért. Dejà vu-érzésem támadt. Mikrofon elé állt egy fiúkórus, tagjai kb. 6-8 évesesek, és különféle ritmusvariációkban énekelték ezt a szöveget: Sancta Maria, ora pro nobis. Hűvös borzongás töltött el, az motívum ismételt intonálása közben. Megpróbálom zoom-olni a kiemelt részt. Az ismétlések közben a zenekar játszott mindig más intermezzót, a fiúk fújták a magukét. Persze nem tudom ide kottázni a dolgot, de jelzem, amit hallottam. A szöveg alapritmusa ez: tá tááti tá tá / tá tááti tá tá. A dallama s s.s l f / f m.f s s Mitől olyan hatásos ez a puritán zene? Nem tudom. Csak annyit fűzök hozzá, hogy ellódul a motívum alaphangon énekelt szöveggel: Sanc-ta Ma - majd egy nagyszekunddal feljebb énekelve hangsúlyt kap: rí szótag, a kiegyensúlyozottság a mértéktartás, a fegyelmezettség, az érzelmek moderálása végett talán, de szimmetrikusan egy nagy szekunddal az alaphang alatt folytatódik a dallam: a, O-ra (az a szótag egy kisszekunddal lejjebb áll, mintegy hangsúlyt adva a folytatásnak) pro (majd az alaphangon, tehát megint nagyszekund felfelé erős hangsúllyal) no - bis. Hát ez jó bonyolult lett. Azért van, mert a látszólag jellegtelen tartalmazhat rendkívül nagy feszültségeket. Gondoljunk csak Beethoven sors-szimfóniájának szinte primitív főmotívumára. Mindenesetre sikít az egyébként is szoprán fekvésben énekelt rí szótag, majd a nobis első tagja is. Te, Mária érettünk. Erről szól a dal. Talán Tücsi is emlékszik a lankadatlan egymás utánban érkező erőteljes kérés-sorozatra. Azért tartok ki ilyen konokul e betét mellett, mert lefekvéskor visszajött a hangzás, és ismét és ismét megszólalt. De honnan ismerem, de honnan ismerem? Folyton ez járt az eszemben. Egyszerre egy kép jelent meg bennem egy filmből, fekete-fehérben. Egyetlen kisfiú énekli a dómban szólóban ezt a dallamot. Olyan kétségbeesetten, mint a Morricone zenét a harmonikás fiú abban a másik filmben. Igen, megvan. A szegény kisgyermek, Enrico Caruso énekli Nápolyban. Anyja otthon haldoklik, de neki el kell menni a dómba, mert ő a gyermekszólista a Monteverdi műben. Potyognak a könnyei, és ő egyre csipogja, mint a kiscsirke: Sancta Maria, ora pro nobis... A szituáció mély érzelmei és a dallamív fegyelmezett távolságtartása teremt itt óriási feszültséget, s tart egyensúlyt az érzelmi tapasztalatok és az élet mégis pozitív valósága között. Innen a dráma. Ez a hideglelős átélés kísértett tudatalattimban, mikor a gyerekajkak elcsipogták a valahonnan ismert melódiát. Sancta Maria, ora pro nobis. Imádkozzál értünk, Mária. Járj közben értünk, Mária. Ettől kezdve hol ezekre, hol azokra, magunkra és másokra gondoltam, s ritmusvariációkban tört fel belőlem az erőteljes kérés házasságkötésünk 35. évfordulója előestéjén-éjszakáján. Most hogy elolvastad, érted is szól a Monteverdi-zene: Sancta Maria, ora pro nobis!