Jó dolog az Urat dicsérni,
nevednek éneket zengeni,
hirdetni reggelenként kegyelmedet.
És egy énekesmadár képe erősíti ezt a tartalmat.
Oly jó áldani az Urat – énekelte Dax is eredeti módon feldolgozva az említett zsoltárt.
A miseolvasmány is érdekes. Szokatlan fordulatot vesz a Tóbiás könyvéből felolvasott szakasz. Tóbit felesége pénzt és egy ajándék kecskegidát kap gyapjúfonásáért. Ez március 7-én történt, jegyzi meg a szerző. Megmosolyogni valóan érdekes kitétel, hiszen a protestáns vallások magát a Tóbiás könyvét se fogadják el hitelesnek. Mi lenne, ha egyszer, március 7-én olvasnánk fel ezt a szakaszt.
Motoszkál bennem a gondolat, mekkora jelentősége is van az időnek. Kiváltképp a jelennek. Múlt nélkül ugyan nincs jelen, s jelen nélkül sincs jövő, de ha akarom, múlt sincs, csak volt, jövő sincs, mert csak lesz. Tehát egyedül csak jelen van. S amikor Isten képmása kívánunk lenni, talán legfontosabb dolgunk a múlton való nosztalgiázás és a jövőről való álmodozás helyett a jelenben maradni. Mert a most ad feladatot, a jelen áll hatalmamban. Talán a Hitelben írja Széchenyi: „A Mult elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk.” Hát az első fele teljesen stimmel, a jövővel viszont baj van: Lehet, hogy meg se érjük. De ha a jövőbe nézve cselekszem a jelenben, azt valószínűleg nagyon jól teszem. Mindenesetre a jelenben akarok maradni. A jelen ugyanis az akcióké a megvalósulásé, az „Isten ideje”, aki maga a Van, maga a jelenlét. Ha Rá tekintek, ha próbálom követni indításait, ha egy akarok lenni terveivel, egyedül az elég a teljesedéshez.
Ám ez nem is olyan egyszerű, mert az engem körülvevő ingerek többnyire „zaj”-ként jelennek meg, hogy ellehetetlenítsék jelenben maradásomat.
Utolsó kommentek