Mickey webnaplója

Valamikor működött a KERMI mellett a MEII. Utóbbi intézet is bevizsgálásokat és kivizsgálásokat folytatott, mégpedig az elektromos termékek körében. Egyik ott dolgozó barátom, Charley kedvence Fats Domino volt. Egyszer egy lemezt feltettek és nyitott ablakok mellett 80 wattal megdöngették a hangfalakat. A szomszédos iskolában a szám befejeztéig nem lehetett tanítani. Mondanom se kell, hogy a diákok nagyon lelkesedtek a zenei élmény miatt. Egy alkalommal meglátogattam Charleyt. Végigmagyarázta a mérőműszereket. Igyekeztem értelmes arcot vágni a dologhoz, noha annyit értettem hozzá, mint mészáros a shunt-öléshez. Utoljára bevezetett egy furcsa ketrecbe. A szobányi méretű terem alja és valamennyi oldala vastagon ki volt vattázva. Azt a célt szolgálta ez a bélés, hogy egyáltalán ne keletkezzen visszhang a teremben. Csupán a bemérendő hangforrástól keletkezzen nesz, hogy objektív mérési eredményhez jussanak. Ha beszéltél, az is visszhang nélkül maradt. A szavak elhangzását süket csend követte. Nagyon érdekes volt a jelenség megtapasztalása, de azért nem hiányzik. Mondják, ilyen csend tud lenni a sarkvidékeken, s ez különösen az újonnan érkezett kutatókat zavarja. Akkora a csönd, hogy nem tudnak aludni. Ezért aztán magnóról játszanak be egy kis városi neszeket tartalmazó kazettát.   Tehát csönd akkor is van, ha nem keletkezik visszhang. Ez a visszhangtalanság eléggé körbeveszi az újságírást is. Ahogy szoktuk mondani, kevés a visszajelzés. Úgy gondolom, Nyugaton ez kevéssé van így, nálunk viszont feltűnően jellemző. Talán az atomizálódás az oka. Talán az individualizáció. Mindenesetre sokszor érzem magam süketszobában.