Mickey webnaplója

Nemrég írtam Seneca kritikus észrevételeiről a mai fiatalokat illetően, akik mintegy kétezer év óta már a föld alatt porladnak. Igen, ott, mert akkoriban nem volt divat a hamvasztás.
Ma reggel a mezzo egyik bejátszása egy korabeli felvétel volt. Duke Ellington és egyik bigband-je játszott egy rockin’… nemtudommilyen című számot. Duke a szokott könnyedséggel dzsambázott a billentyűkön, a trombitás kis fémkalapkát emelgetett el a réztölcsér elől, eljátszva, hogy ez a hangszer most piszton. Ugyanezt megtette a harsonás is, akit még pozanosnak, mások puzonosnak is szoktak hívni. Nemhiába játszottak rockszerű képződményt, a filmen közönségük volt, alkalmai táncosok, akik a zene ritmusára nagyon illedelmesen és elegánsan táncoltak. Volt köztük közepes pár: a férfi öltönyben, az asszonyka kosztűmben, s voltak fiatalok is. A lányok bő szoknyában végződő ruhában, a fiúk nem tudom miben. Talán ők is öltönyben. A fiú kifordította a lányt, ahogy kell, s ezt megismételte néhányszor. Majd összesimultak, ahogy az alkalom megengedte. Elgondoltam, mi lehet velük ma. A zenészek közül – gondolom – egy se él már, a párocskák életútját nem ismerem. Milyen érdekes volna megtudni, mi lett az önfeledt fiatal párral, mi a középkorú – feltehetően – házaspárral. A legfiatalabbak ma vénemberek és vénasszonyok, ha egyáltalán élnek még. Valószínűbb azonban, hogy már ők is meghaltak. Az ő életük nekik akkor és később is éppolyan fontos volt (lám még koncertfilmben is szerepelnek táncosokként), mint a sajátunk nekünk, akik oly nehezen barátkozunk meg az egyszeri elmúlás gondolatával.
Pedig…
Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja – énekeljük éppen ma Szent Istvánra emlékezve, aki ezelőtt ezer évvel, 1007-ben még nagyon is aktív életet élt, hiszen majd csak 1038-ban hal meg.