Az orosz vicc szerint a földműves kimegy a mezőre, és már
egy órája bandukol az úton, amikor eszébe jut, hogy megtartsa szokásos napi
ellenőrzését: Megtapogatja hát a zsebeit. Párt igazolvány: megvan,
szakszervezeti könyvecske: megvan. Vodkás üveg: megvan. Nu, harasó. Kapácska?
Ejnye, hogy a fene egye meg, hát nem otthon maradt az a céda!
Nos velem meg az történt, hogy a javítani valócskát a munkahelyemen felejtettem
félkész állapotban. Így a mai estém felszabadult, s előre hozom holnapra szánt
blogjegyzetemet, hogy reggel ne töltsek vele időt, hanem javítgassam a
javíthatót.
Ma ugyanis az az öröm ért, hogy kaptam egy rövid
köszönőlevelet egyik lapszerkesztőtől, akinek elég gyorsan, megelégedésére
írtam egy anyagot a kért témában. Ő tehát visszaírt egy rövid email-t ezzel a
szöveggel. Kösz Apa, Jöhetsz holnap is.
Aki közös élettörténetünket nem ismeri tövirül hegyire,
annak ezek a félmondatok semmit se jelentenek. Az ő kedvükért kifejtem a
részleteket.
Ezelőtt vagy harmincöt évvel komfort nélküli lakásunkat komfortossá tettük
kellő színvonalú mellékhelyiségek, vizesblokkok kialakításával. Eközben laktunk
is. Kissé bonyolultabb volt ilyen körülmények között az átrendezés, mint az
ócska autó menet közbeni megjavítása országúton. Többek között az alapok teljes
feldúlásával, és újraalkotásával kezdődött az átrendezés. Munka közben és után
úgy néztünk ki, mint a szép szenes emberek negyven mázsa brikett pincébe
hordása után. Meg kell hagyni, hogy folyóvíz mindvégig rendelkezésünkre állt,
így csak-csak megtisztálkodtunk a napi munkadózis végén. Akkoriban egy
kivételével nemigen akadt barátom, aki szinte napi rendszerességgel beállított
volna magát megszakítani és összekoszolni egy köszönöm fejében. Mégis akadt
egy. Az Isten küldte, mert nélküle alighanem inkább elmentem volna remetének,
hogy legalább ne piszkos környezetben legyek magányos. De Janó jött s csakugyan
– szinte napi rendszerességgel. Néha nagyon megsajnáltam őt. Nos, az ő
szavajárása volt az atya. Minden barátját atyának szólította. Egyszer egy
alkalommal különösen is ki voltunk a hőségtől, a kosztól-portól, a kezdődő
szilikózistól. Az általunk kultivált erdei vadkörteszörp se ízlett már. Talán
még a cigaretta se. (Pedig felkattintásra még viharban is biztonságosan működő,
amerikai Ronson öngyújtója volt a Symphonia cigarettához, s mindketten
dohányoztunk.) Ekkor az én Janó barátom még egyszer rám nézett elköszöntében,
és megkérdezte: Atya, akkor holnap jöhetek? Belőlem kitört a röhögés. Mert
látnotok kellett volna a fejét. Ott bujkált szavai mögött a reménytelen remény,
hátha azt mondom: holnap nem dolgozunk. S nyert. Nem volt szívem azt mondani
neki, hogy jöjjön, mert még nagyon messze vagyok attól, hogy ez az átkozott
átalakítás befejeződjön. Egyébként is – mit számított még egy nap a 40-hez
képest. Persze, hogy rávágtam: Kösz, apa, de holnap nem dolgozunk. Ezen aztán
mindketten megkönnyebbülten nevettünk, és ennyi idő távlatában a fene emlékszik
rá, hogy másnap csakugyan kellett-e betont locsolni, vagy sem. Mindenesetre
baráti körünkben villámgyorsan elterjedt ez a megfogalmazás: Atya, holnap jöhetek?
Hát kérdem én: főszerksztram tudott volna-e kedvesebb elismerést írni,
mint ezt: Atya, jöhetsz holnap is!
(Jaj, most látom ám, hogy ez a bejegyzés a 424-es számot viseli. Illő lett volna ez alkalommal a gyermekkoromban még vidáman pöfögő gőzmozdonyokról megemlékezni, mert közülük is a legnépszerűbb az óramű pontosságú, érzékeny szerkezetről, a 424-esről lehetett volna ódát zengeni, hiszen mindent elhúzott, amit mögé kötöttek, és olyan finoman indult el, hogy ember észre nem vette, melyik pillanat volt az, amikor az álldogálásból mozgás lett. Ez volt sikerének a titka. No lám, az óda mégiscsak összeállt, ha már ilyen rendhagyó formában is.
Bizony, erőt sugárzó gép volt a 424-es. És a lámpája, és a gőze és a hangja, és a dugattyúja, és a tolattyúja, és a lendkereke. Ha szép álmot álmodom, meg-megjelenik teljes nagyságában becsukott szemeim rejtekében.)
Utolsó kommentek