Minden más próbálkozás elutasíttatott. Felidézem, hogy mi módon.
D(iák): – Kaphatok egy labdát? G.: Kaphatsz. De nem kapott.
D. – Van még labda? G.: – Van. De a DS számára nem volt.
D.: – Lehet itt labdát kapni? G.: – Lehet. De neki nem lehetett.
D.: – Jó volna egy labda. G.: – Biz az jó volna.
D.: – Kérhetek egy labdát? G.: – Kérhetsz.
D.: – Van itt labda? G.: – Van bizony.
D.: – Elvehetek egy labdát? G.: – Nem vehetsz el.
D.: – Szeretnék egy labdát kivinni! G.: Értem fiam, szeretnél.
Ha jobb fantáziám volna, a kb. még százféle variáció mind eszembe jutna, de elég ennyi is.
A felnőttek világában is nagyon jelen van ma is ez a fajta kommunikációs ellehetetlenedés. És miként egykor, ma is arról szól, hogy inkább tapadjon ínyemhez a nyelvem, semmint hogy kiejtsem a kérek szót. Mert aki kér, annak nincs, és attól kér, akinek van. Akinél van, aki birtokol valamit, aki tehát feljebb áll nála, mert...
Ilyenekkel találkozom lépten-nyomon: Kaphatok egy körtét? Közelebb adnál egy poharat? Ha kinyújtod a balkezedet, eléred a sótartót. Az milyen főzelék ott? Van még kenyér? Stb., stb. Létezik ennek szótlan variációja is. Ekkor már nincs: Kérlek, vedd elé tőlem a tányérokat, csupán a keze irányába lökött tálak mutatják: ez a parancs. Ez talán még erőszakosabb, mint a parancsoló mód helyett használt kijelentő mód: „Megeszed!” Ami ugye nem enged alternatívát. Megeszed, és kész.
Ötven év óta nem volt fejlődés e téren? Mintha nem lett volna. Sajnálom, de mintha azt is felednénk, amit egykor már tudtunk. Nem tudom, mi teszi ezt? Talán a túlzott individualizmus? A kisszerűség? A gőg? Akármi. Kár érte.
Utolsó kommentek