Mickey webnaplója

Volt nekem egy kecském, tudod-e? Kertbe rekesztettem, tudod-e? Megette a farkas, tudod-e? Csak a farkát hagyta, látod-e?
Ez ugye egy berekesztős nóta. A kecske berekesztése sikerült, a farkas kirekesztése viszont a szöveg szerint egyáltalán nem. Hiszen, megette, s csak a farkát hagyta meg.
Gondolom, gyerekdal ez -stul, -stül, mégis felnőtt dal is. Már csak azért is, mert a gyerekek előszeretettel másolják a felnőtt viselkedési formákat. Hogy nem egyedüli a maga nemében ez a játék, mondok hasonlókat: Kinn a bárány, benn a farkas, nagyot üt a hátadra – mondják és játsszák a gyerekek ezt a kirekesztős-berekesztős játékot. Az adj király katonát is hasonló.
Jól leképezik a gyerekjátékok a felnőttvilág szituációit, őrültségeit is.
Mostanában foglalkoztam már e témával ismerőseim kijelentései kapcsán, melyek arról szóltak, hogy ma megyünk a Bölcsek körébe. Egyikük utóbb is visszatért rá mondván, jól sikerült a Bölcsek köre találkozója. Nem mondatott ki, de akkor miért éreztem a kijelentések kapcsán: kicsit arról is szól, hogy én oda megyek, onnan jövök, de te – te nem mehetsz oda, csak én. Hiszen oda a bölcsek vannak meghívva: bibíííí.
Nem akarom rajtuk köszörülni tollam hegyét, annál is inkább, mivelhogy nincsen tollam, csak billentyűzetem van, mégis óhatatlanul eszembe jut: Neveznék csak őrültek körének ezt a formációt, majd titokban mennének oda, s úgy is hagynák ott, hogy utóbb rá ne jöjjek, hol is jártak. 
Engem a klikkek, körök, klubok stb. a kamaszok és pubertáskor előttiek csoportosulásaira emlékeztetnek. Van egy hangadó kölök (általában fiú), aki szeretne maga körül vazallusokat tudni. Kieszel hát valamiféle mézesmadzagot, hogy összeverbuválódjon udvartartása, melyben ő a főkutya, a többiek pedig az alkutyák, vagy éppen macskák és egyéb állatfajták. Sok példán tudnám igazolni állításomat. Hány film mutatott be, pl. angol klubokat. Azt hiszem egyetlen közös jellemzőjük ez volt: Mindegyikben unatkoztak a tagok, vagy újságolvasással ütötték el idejüket, miközben alig láttak a gomolygó füsttől. De elmondhatták, hogy ők nem akárkik, hanem az ilyen-olyan klubnak a tagjai – szemben a társadalom tagjainak nagy többségével, akiknek nincs olyan szerencséjük, hogy valamelyik klubhoz tartozzanak. A bent lévők annak a tudatában tetszelegnek hát, hogy tartoznak valahová, egy olyan helyre van meghívásuk, melynek jól csengő neve van, s ők bizonyos értelemben kiválasztottak, hiszen belterjes a kör, ahová csak a meghívottak tehetik be a lábukat. A kint lévők irigykednek hát, miközben fúrja az oldalukat a kíváncsiság: mi a nyavalya folyhat egy ilyen elit alakulatnál.
Az eddig írtakhoz képest nagy szerencse, ha az összejárók találnak olyan közös témát, mely ideig-óráig programot ad nekik. S csakugyan, ha életben kívánják tartani közösségüket, ki kell fundálniuk olyasvalamit, ami túlmutat rajtuk, ami felettük áll, ami magasztos és értékes.
Ezt a kis szösszenetet nem kívánom könyvvé terebélyesíteni; a közösség témájáról Jean Vanier megírta könyvét, mégpedig többször is. Olvastam az elsőt, aztán amikor másodszor is kiadta, és legnagyobb ámulatomra nem emlékeztetett a második kiadás kötete az első könyvre, még szerkezetében sem. (Ebben a kiváló szerző végigveszi a közösséget, mint azon szociális helyet, melyben a tagok megélhetik ember mivoltukat, de a közösség – mivel szintén emberi alkotás – ugyanolyan tökéletlen, mint maguk az emberek. A könyv kiválóan elemzi a kiscsoportok [és nagyobb csoportok] mibenlétét, majd némi homályosságba futó fejtegetés végén megjegyzi, hogy ha valami fontos, hát a közösség igazán az, de fájdalom, tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy bizonyos mértékig magányos marad egy vagy több közössége ellenére.)