POST
Már jó egy hete egy sort sem róttam a virtuális papírra virtuális betűkkel, merthogy nem nyaraltam internet-közelben. Néhány témát feljegyeztem ugyan egy rejtvényújság margójára (így születnek a marginális megjegyzések), és ha fontosabb valami ki nem löki őket, lassan feldolgozom az egymondatos agyszüleményeket.
Mással kell kezdenem, mert valamiért az internet-Explorer nem jelenítette meg beírt szövegeimet. Csakugyan nem.
Utódom, személyes tanácsadóm informatikai ügyekben, kérte, fontoljam meg, hogy áttérek-e egy másik sablonra blogomat illetően. Ennek egyik kétségtelen előnye az lesz, hogy mindkét rendszeren látszani fognak anyagaim, hátránya pedig az, hogy macerás visszahozni a kommenteket, noha nem lehetetlen. Mindez hosszas utazás után tegnap a késő esti órákban esett.
Döntés előtt álltam. Mit tegyek, mit ne tegyek?
Megszoktam már a formát, a betűnagyságot, a sablon adta csököttségeket is, de egye fene. Egyszer élünk.
Próbáljuk meg.
Így esett a nagy eset, hogy minden korábbi anyagom elmentése után elfogadtam egy új sablont abban a reményben, hogy a kommentek is megkerülnek, és visszaállíthatom őket a vonatkozó postokhoz. Be kell látnom, hogy a legtöbb napi bejegyzést nem követi semmiféle reagálás, így nem igazán sok kommentről van szó. Aki olvassa anyagaimat, megerősíthet benne.
Semmiféleképpen nem szeretném magamat egy olyan szent életű emberhez hasonlítani, mint a szerzetes Halász Piusz, akit az ávósok valamiféle vallomásra/együttműködésre akartak rábírni az átkosban. Nyomatékul és fenyegetésképpen elé tették öt kötetre rúgó életművének gépírásos anyagát, és kijelentették, hogy makacskodása esetén a szeme láttára égetik el a köteteket egyesével. Így is lett. Piusz tudta, hogy nem lesz még egyszer ereje összeszedni az ott felhalmozott szellemi kincseket. És vállalta, hadd enyésszenek el művei, hadd haljon meg jeltelenül, de nem vált árulóvá.
Azért van valami hasonlóság. Lehet, hogy kisebbednem kell. És? És akkor? Akkor mi van? Egyszer csak végem lesz. Úgy, mint másnak. Úgy, mint oly sokaknak, akik kedvesek voltak nekem, és elmentek. A héten is. Egy idős ismerős. Itt hagyott minket, és azóta, hogy nem találkoztunk, számot adott életéről, hogy bemehessen Ura örömébe. És hányan mentek el az utakon, a most kirobbantott grúz–orosz háborúban, a vietnami hatalmas viharban, a most zajló pekingi olimpián. És még sok más helyen.
Én még élek, és mint a mai olvasmányban Illés, a lágy szellőben keresem az Urat. A héten többször éltem meg ezt a keresést, és az örömet, hogy mennyire „isteni” a levegő mozgása.
Nos, vagyok. Próbálom megszokni az új sablont, s remélem, hogy megszeretem, és megszeretitek Ti is.

PRAE
Szájban maradó aroma
Az aromavegyész a megrendelő kívánsága szerint készíti egyszerűbb vagy bonyolultabb aromájú vegyületeit a bevezetendő üdítőital ízesítésére. A megrendelő igénye szerint jár el. Ha elég az édes-szódás, rövid ideig ható aromájú ital előállítása, az olcsóbb lesz. De ha azt akarja a megrendelő, hogy a fogyasztó majd egy darabig a szájában tovább élvezhesse az üdítőital ízét, akkor olyan vegyszert szállít, amely ezt is tudja. Itt már az orr, a nyelv együtt őrzi a különleges – rendszerint gyümölcsészter – ízét-illatát: aromáját.
Ez azért jut eszembe, mert reggel álmosan meghallgatjuk – ki tudja hányadszor – a kiválasztott evangéliumi szakaszt, észbe vesszük, és amilyen hamar befogadtuk, olyan hamar el is felejtjük az egészet. Vagy: imádkozunk. Imában kérünk valamit, de nem is figyelünk rá, hogy teljesült-e avagy sem. Nincs mit megköszönni a Gondviselő Atyának, mert nem is emlékezünk rá, mit is kértünk. Nemde úgy viselkednek ezek a kapcsolatfelvételi módok, mint a rövid ideig ható aromák? Még kortyolgatás közben veszítenek egyediségükből, ízükből, s az akció befejeztével elillannak. Hányszor eszembe jut, hogy mennyire akartam, hogy megjegyezzem, mit kértem imában. Csak azért, hogy ne legyek hálátlan ahhoz, aki figyelt kérésemre. S hányszor felejtettem el a saját kérésemet (és hogy szégyelltem, hogy nem jut eszembe). Bennünk maradó „aromára” volna szükségünk, hogy tényleg megvalósuljanak a Szent Pál-i szavak: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.”  
Nekem erre két módszer vált be. Egyik annak tudatosítása, amit Teilhard de Chardin-nél olvashatunk: Isteni miliőben élünk (Benne élünk) A világ történelme – ez alatt minden személyes történés is értendő – a Pléróma felé halad. A végső beteljesedés felé. Krisztus nem távozott el közülünk, hiszen megígérte, hogy velünk marad a világ végeztéig. Ő az Alfa és az Ómega. Mi pedig Krisztus-követők, keresztények vagyunk. Vele együtt haladunk az ómegapont felé. Nincs közömbös tettünk. Mert szent ez a világ, s azért szent, mert átjárja Krisztus, s egyre inkább megmutatkoznak rajta a megváltás jelei. Tetteink rosszak vagy jók, mert az egy valóság részeiként vagy közelítenek ahhoz, hogy Krisztus megvalósuló művét előmozdítsák, vagy pedig gátolják azt. Ettől jók vagy rosszak. Nos, ennek a teljesség felé néző állapotnak felel meg az, hogy Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Akkor élünk helyesen, ha annak a dinamizmusában telnek perceink, hogy a krisztusi mű valósul meg itt és most, és mindig. Krisztus pedig behálózza az egész világot, mint egy nagy ostyát, mutatja Atyjának, most itt tartunk. Együtt. Állandóan olvasnom kellene ezt a gondolkodót. Szépek a meglátásai, felfedezései.
Adós vagyok a másik módszerrel. Nekem Szilas Imre Abonyi miséje ilyen. Annak is egyik tétele, a Sanctus, és annak is a második fele, a Benedictus. Ez női szólóval kezdődik, majd férfi folytatja s duettben zárul: Benedictus, benedictus, benedictus qui venit in nomine Domini: Áldott, áldott, áldott, aki az Úr nevében jön. Ez rendkívül finom ívű és hangzású dallam. Utána először csak a szólisták, majd a kóristák, a vegyes kar, tehát egy négyszólamú közösség együtt szólva, zúgva sokszor ismétli: hozsanna, hozsanna. Ha létezik önfelülmúlás, ez az. Nem tud egy ember ekkora teljességet előhozni magából, csak együtt megy. Lányok-fiúk együtt! És még ez sem minden. Elindul egy hangzást erősítő-alátámasztó harangjáték, s mintegy teljessé lesz csengettyűk hangját utánzó hangok bejátszásával. És ez tart, tart soká. Igazán időből kiejtve, igazán örökké. És ez csak a kezdete annak, amit közölni akarok. Ha ebben a hozsannázó zenében vagyok benne, ez visszaidézi nekem azt, Akinek hozsannázunk. És akkor Benne vagyok. Benne, abban a közegben, ahol Ő van, ahol mi is vagyunk, akár tudunk róla, akár nem.
Miért van ekkora súlya az égi kapcsolatfelvételnek? – kérdezhetné valaki az eddigieket olvasva. Mert Szellemi és Testi lét létezik – fogalmazza meg Szent Pál, s mi a szellemi felé törekedünk. Ahogy Teilhard de Chardin fogalmazza pengeélesen: „aki megértette azt a törvényt, hogy 'a lelkivé válás egyesüléssel történik', annak számára nincs többé két 'szakasz’ a Világmindenségben, már nincsen külön Szellemek és külön Testek területe, hanem csak ugyanannak az útnak [van] két iránya (a rossz irány a sokfelé morzsolódással, illetve a jó irány az egyesülés révén).”
Ez utóbbit segítik elő a bennünk maradást segítő módok, legyen az felismerések sorozata, vagy a végtelen felé nyújtózkodó zene.
Most (három éve) olvasom a virtuális plébánián, hogy véleménykutatásba kezdtek, milyen lelkigyakorlaton vesz részt az olvasó a nagyböjtben. Az előzőekből nem egészen derül ki válaszom: semmilyenen. Okai: napi nyolc órában dől rám a „lelki”. Jézus mondja: hogyan szerethetnéd Istent, akit nem látsz, ha nem szereted felebarátodat, akit látsz?” Akkor jó a lelkigyakorlat, ha az ember és Isten szeretete párhuzamosan a célja.