Tegnap az irgalmas szamaritánusról beszélgettünk, mely tudniillik arról szól, hogy ki is a mi felebarátunk. Szó szót követett, és végül ketten is elmondták egy-egy XXI. századi találkozásukat szamaritánusokkal.
Margit – ha jól értettem –, kikísérte vendégét, és látta, hogy ott kint egy vézna ember ül magába roskadva. A távozó vendég, néhány szót váltott a roskataggal, majd felnyalábolta, és együtt dülöngéltek a járdán. Hol nekimentek a falnak, hol majd leestek a járdaszegélyen. Ekkor melléjük állt egy csillogó személyautó, kiszállt belőle egy férfi, a roskatag embert elhelyezte egyik ülésen, a másikon a nő foglalt helyet. A kocsi eltűnt a kanyarban. Utóbb mesélte el a kísérő hölgy, hogy a férfi megkérdezte, hová viheti a rossz bőrben lévő alakot, majd a házba kísérte, orvosért telefonált, és elszáguldott kocsijával. Kiderült, hogy a vézna alakban alig volt már élet, annyira legyengült állapotban talált rá a nővendég. Az orvos megvizsgálta, s megjegyezte, hogy segítség nélkül néhány órán belül meghalt volna az ember. Hatásosan intézkedett a doktor, tette, mait tennie kellett. A férfi mára összeszedte magát, és ma is vigyorog a környéken járva egykori saját magán, hogy mennyire ki volt egykor készülve. Éhezett.
György is mesél: A Fradi-pályánál az aluljáróban igyekezett jegyet venni egy távolsági járatra, amikor arra lett figyelmes, hogy egy középkorú nő vánszorog a támfal felé. Nem kellett volna sok hozzá, hogy összeessen, mielőtt odaér. A mesélő odalépett hozzá, és megkérdezte, hogy mi a baja. A nő azt suttogta, hogy cukros. Közel állt hozzá, hogy bekómáljon. A férfi biztatta, hogy tartson ki, míg ő elrohan segítségért. A közelben lévő talponállóbüféhez sietett, és kért cukrot melegvízzel. A presszósnő megértette kérését. Azonnal visszarohant a keverékkel a nőhöz, aki megitta az édes vizet. Jobban lett annyira, hogy még egyet kért. A férfi megismételte a produkciót, hozott még egyet. A harmadikért már a nő ment a presszóshoz, megköszönte a segítséget és teljesen magához térve már egyedül ment fel a lépcsőkön a villamoshoz.
Összehasonlítom ezeket Mica történetével, aki önkéntes véradó, és akitől túl sok vért vettek ezen minőségében a múltkorában: majdnem a dupláját annak, mint amennyit illik, ezért legyengült immunrendszere és nagyon gyorsan elkapta őt egy felsőlégúti fertőzés. Alig tudott beszélni, influenzás tünetei is voltak, de határidős munkái az egyetemre szólították. Kiment hát a campusra, és dél felé előkészítette a neocitrán nevű közérzetjavító és gyógyító-erősítő port, melyet lobogó forró vízben illik bevenni. A büfében meglobogtatta a tasakot és kért egy pohár forró vizet. A büfés megértette a kívánságot. Kinyújtotta a másféldeci vizet, és azt mondta: Tessék. Hetven forint lesz.
Hát? Lehet, hogy ő nem volt M. felebarátja – negyed is csak alig.
PRAE
Vissza a dialógushoz
A párbeszédről kivételesen nem a nyelvleckék jutnak eszembe (Dialog), hanem a kapcsolat. Azt hiszem, korunk legnagyobb bűne,
hiátusa, életformabeli torzulása a korábban olyannyira jellemző dialógusok
elmaradása. Az egymással való szóba állás elcsökevényesedése, elmaradása. A
párbeszéd segít eligazítani és eligazodni. Nincs nélküle viszonyunk, legyen szó
profán avagy szakrális párbeszédről.
Tévé, videó, állandó zenehallgatás a legjellegzetesebb előfordulásai a
tüneteknek. Rajtunk igazítani csak annak van joga, aki tökéletesebb, pl. az Istennek. Ha Ő szól lelkiismeretünkön
keresztül vagy a Szentíráson át, nem kell kommentálnunk, elég elnémulva
hallgatnunk szavára. (Bárcsak hallgatnátok ma Isten szavára, népem ne légy keményszívű!) A tévéből stb.
nemcsak üdvös jelenetek, hanem mocskosság, közönségesség is árad, mert nem Istentől ered, hanem az embertől. És embernek kevés mértékként az ember, csak az Isten elég, ha növekedni kíván.
Különösen abban a helyzetben, amikor nem tud visszaszólni, nem tud
belebeszélni, véleményt cserélni (pl. a tévé előtt ülve).
A szovjet vicc szerint egy ideig a centrálnoje tv folytonosan a pártkongresszust
közvetítette. Sokáig nem volt mellette másik adás. Amikor pedig elkezdte adását
a kettes csatorna, sokan fellélegezve kapcsoltak rá. Na, abban sem volt
köszönet, mert egy fenyegető GPU-s jelent meg a képernyőn s folyamatosan
ripakodott: Nem kapcsolsz mindjárt az CTV-re, te disznó!
Tehát a média mondja meg, mit tegyünk, együnk, vegyünk, és nem tűr
ellentmondást. Hogyan is lehetne neki ellentmondani lévén egyirányú az adás.
Így viszont nem tudunk igazodni csak az esetleges és egymás hatását rontó
szamárságokhoz.
Igazodni egymáshoz tudnánk, ha beszélgetnénk, mint hajdanán. A szinte
folyamatos párbeszédben csiszolódtak gondolataink, s és ez sokkal fontosabb:
csiszolódtunk egymáshoz. Ennek jelenleg az esélyét sem látom.
Az előzőek következménye
az elvarratlan szálak folyamatos növekedése az emberek között, az egy
frizsiderhez tartozók között. Az elkülönülés szakadékká bővül, s elfelejtünk
egymás között közlekedni. Egymást figyelmesen meghallgatni, megérteni. Talán
nem járok messze az igazságtól. Csak nem az Orwell 1984. c. regényebeli
megfogalmazások óvakodnak a felszínre gondolataimban.
Utolsó kommentek