Most nem megyek vissza 56-ig. Tán csak negyven évet. Miért? Az átkosból rám maradt egy  gomba kávéfőző. Alumínium, négy személyes, bár kétféleképpen helyezhetem el benne az alsó szűrőt. Ha peremmel lefele, akkor kevesebb kávé fér el a tetején. Ellenkező esetben több. Ha vízzel is telepakolom, kb. hat adagra képes. Kaptunk őrölt Omnia kávét. Felkészítek egy adagot. Az elektromos főzőlapra helyezem a kengyellel záródó muzeális főzőt. Nem telik bele tíz perc, fedezékbe vonulok, mert ki tudja. . . Ugyanaz az erőszakos sistergés, mint a 424-es gőzmozdony kerekei mellett egy méterre, indulás előtt. Elgondolom, hogy csak a kengyel tartócsavarjait kell a gőznyomásnak kinyírni, és hatalmas robbanással repül szét a ketyere. Persze nem ez történik. Sose. Mindig megtalálja a gőz az utat a kávészemek között, és miközben áthalad rajtuk, kilúgozza az illatokat, az aromát, és előáll a szokott minőség. Negyven éve ugyanilyen íze volt, ugyanilyen illata volt. Reggel a Régiposta u. sarkán álló épületbe alig érkeztem meg, a félemeletre alig értem fel, a keskeny parkettás folyosónak alig értem a közepére, az árosztály előtt elhaladva éreztem már ugyanezt a szagot. Kellett is hogy érezzem, mert ritkán voltam náthás. Akkor már egy órája ébren voltam, még sötétben indultam Kispestről dolgozni, hogy a központi fűtött irodába érve megigyam a második kávémat. Tényleg: nyikorogjak csak végig újra a folyosón. Az előtérből jobbra a titkárság nyílt, attól jobbra meg az ebédlő, balra meg a tervosztály, az értékesítés, a sarokszobákban a beszerzés, a személyzeti iroda, a munkaügy, a számlázás, az árcsoport majd a belső ellenőrzés következtek.
Az árasok mindig megelőztek minket. Talán bejárók voltak, és a menetrend szeszélye tette – és nem pusztán az ügybuzgalom, mármint hogy mindennél alaposabban képezzék a legnagyobb körültekintéssel a népművészeti butykos, fütykös és a tilinkó árát. Mindenesetre a kávészagra érkeztem. Egy időben közösen főztük velük a miénket. Máskor meg külön. Korábban Orient mokkát, később meg Omniát. (Az Orient mokka olcsóbb volt. Az 1969-es őszi vásárra hozták ki, 20 ft volt egy negyed kiló.) Az iroda belső csücskén főztünk egy műkőlapon. Muszáj volt rátenni az elektromos főzőt, az autopress alucsodát, különben megbüntetett volna a tűzvédelmis, ha ugyan, hiszen a rendész is itt üldögélt utóbb.
Nos, ritkán főzök szemeskávét, mert ellustultam, és nescafén élünk.
Ma mégis kivételt tettem:
Legyen igazán ünnep az ünnep. Lengje be a lakást a szemes kávé illata. Mézzel édesítem a kávét, sok tejjel iszom az Omniát.
Omnia, omnia. Omnia vincit Amor. A szeretet mindent legyőz. Vagy a szerelem (Vergilius ecloga) De fordítsuk meg csak a sorrendet: Amor vincit Omnia. Máris Caravaggio képcímévé alakult a latin kijelentés. Amor, a római cupido legyőz mindenkit, akit nyilával eltalál.   
Hát ez az.
Mindent legyőz.
Én meg legyőzöm az Omniát, a mindent. (Lám-lám Tschibo a legtöbb, mi adható, ám az Omnia az a Minden, ami egyáltalán adható.)  
(Most legalább éjfélig forgolódhatok az ágyban álmatlanul álmodozva.)