Sokáig foglalkoztatott egy az ezredforduló környékén folytatott beszélgetésem egy egykori regnumival. Ő azt mondta, nem vonzza már a regnum, mert kiveszett belőle a romantika. Merthogy milyen frankó volt a bújócskázás, amikor a belügyisek szerették volna tetten érni a tiltott hittanórát magánháznál, de ők időben rájöttek a készülő akcióra, és felmentek a padlásra. Onnan hallgatták az érdeklődők eredménytelen kutakodását. Majd egy alkalmas pillanatban a kerten át észrevétlenül távoztak. Na, ez az, és az ehhez hasonló momentumok nem hiányoztak nekem egy pillanatra se. Úgy látszik, nem vagyok romantikus alkat.
Visszatekintve a múltra, van ennek a helyzetnek azért mondanivalója, üzenete a mának. Azt sugallta: legfőbb erény a hűség, pedig nem az. Legfontosabb a szeretet. Ennek kellett volna áthatnia egész habitusunkat, s nem a hűségnek. Nem értettem meg, miért boldogok azok, akik üldözést szenvednek. Mi ebben a boldogság? Ma is csak elfogadom, de nem látom át: miben áll ennek a lényege.
Ide kívánkozik az egyik regnumi atya vallomása, (már nem él): Amikor bírái előtt állt, nagyon egyedül érezte magát. Nem jutottak eszébe magasröptű gondolatok, nem szárnyalt a fantáziája, nem adatott meg számára, hogy mit is mondjon. Azt hiszem, ezt nem panaszképpen említette egyszer, csak tényként.
Az összes eddigiek arról akarnak szólni, hogy az üldözés nem tesz szabaddá senkit, inkább nyomasztó. Lehet, hogy nyomás alatt nő a pálma, de csak akkortól, amikor megszűnik a nyomás. Ha egy sziklát felemelünk a réten, nagy ütemben fog kisarjadni az élet onnan, ahol nem adatott számára élettér.
Sok minden vad dolog következhet erre a sors tépte országra, mégis azt gondolom, hogy se a Rákosi-korszakot nem kívánnám vissza egyetlen másodpercre sem, se a hígabb Kádár-korszakot. Mindkettőben működött a gondolatrendőrség, és sorvasztotta azokat az eszméket, melyeket nem ő talált ki, melyeket nem ő uralt.
Mára csakugyan bekövetkezett egy hatalmas fordulat. Egy hatalmas vízválasztó mezsgyéin állunk, és dönthetünk, mit szeretnénk. Az egyik oldal mindent megvásárolhatónak vél, de téved. Az igazán jó dolgok abszolút ingyenesek.
A másik oldal pedig megadja a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Megteheti, ha legalább tisztes szegénységben él vagy annál jobban. A teljesen kiszolgáltatottakról most nem beszélek (azok szabadsága szerintem ma éppolyan megoldatlan, mint a hamis ideológia terrorja idején a miénk). A többiek viszont választhatnak: Isten tenyerén kívánnak-e élni, vagy a konzumálás nyerészkedni kívánó sokasága normái szerint. Az előző szabadságot ad, a másik állandó terhet: hol olcsóbb, mennyit nyerek rajta, mibe kerül a biztosítása, mibe a riasztó, a várszerű kőfal, mibe az őrző-védők raja, s mikor érdemes modernebbre lecserélni. Mert nem lehetek egy percre sem elégedett a vackaimmal. Folyamatosan értésemre adja a média, a reklám, hogy mindenem megérett a cserére, ennyiért és ennyiért.
Én az ingyenesség partjára állok, ahol szembesülhetek ilyesfajta üzenetekkel: Ne félj: „a tenyerembe rajzoltalak.”
Utolsó kommentek