Úgy látszik, ez az év amolyan orvosos év lesz. Eléggé
egymást követően hullunk jobbra-balra, és figyelgetjük, megállítható-e avagy
nem az idő előre haladtával egy-egy romlási folyamat. Meglepő módon nemrégiben
egy könyvet kaptam olvasásra, orvos írta magáról naplószerűen, és benne foglaltatik
a 20. század első felének orvostársadalma, a szerző, Szánásy József
aspektusából nézve. Akkor is érdekesnek találnám, ha nem a piaristákhoz járt
volna, miként az ugyancsak orvos apja (és én is), és akkor is, ha nem viszi ki
a mentő(lovas)kocsi kétszer is az angyalföldi Gömb utcába, ahol Zsuzsa kezdte
önálló életét. Szívszorító adalékokat mutat az első világháború és 1919.
történéseiről. Összehasonlítást tesz az orosz és a magyar mentalitás között. Leírja,
mennyire szívták magukba a legújabb és legjobb technikákat, hogy milyen áldozatos
munkát folytattak és folytatnak az orvosok mindmáig. Ír orvos barátjáról, akit
egymás után érték a szívrohamok, mígnem egyik végzett is vele. Ír orvos
nagybátyjáról, aki cukorbeteg lett (az inzulin feltalálása előtti korban járunk).
Ő aztán tudta, mi vár rá. Nem hagyta lábát levágni, számolt és leszámolt a
következményekkel, türelemmel szenvedett, míg meg nem halt. Ő volt az, aki egy
végső stádiumban lévő rákos betegének a vizsgálata után ennyit mondott neki: Az
ön betegségének egyedül a „tűrés olaj a gyógyszere”. Az megértette, és tűrt.
Az íróknak is üzen a szerző. Azt fogalmazza meg, hogy írni roppant könnyű, esetleg
pedig elviselhetetlenül nehéz. Könnyű annak írni, aki valamely magában
megérlelt gondolatot kívánja közkinccsé tenni. Nehéz annak, akinek feladatául
tűzték ki, hogy írjon, de nem képes a téma mögé állni, mert nincs róla mondandója.
Egyet lehet érteni ezzel az állásponttal. Az író – mióta létezik ez a mánia –
kiírja magából a felgyülemlett gondolatokat, gondolatfoszlányokat, érzéseket,
élményeket, megtapasztalásokat.
Ma pl. virágvasárnap van, a természet, mely késésben vala, most minden mulasztását
pótolni látszik.
Megszédült a kertünk. Ma hajnalban a rigók nem bírtak magukkal. Mint egy szűnni
nem akaró fütyülő vekker, költögettek. Reggelre kipattant a vadcseresznye fehér
virága, más fák rügyeket, világoszöld-hajtásokat növesztenek.
A templomban a passiót szerepeltük el szokásosan négyen. MBT-m a legjobb cipőm,
de mint ismeretes, ez a cipő nem is cipő, megállni benne nemigen lehet. Előre-hátra
illik benne hintázni (de nem passióolvasás közben). Remegni kezdtek a lábaim, így
csaltam egy kicsit. Az oltárnak támaszkodtam, hogy levegyem az egyensúlyozás
terhét lábamról. Csakugyan használt.
Ma ezek történtek, holnap elmegyek a helyi dokihoz gyógyszer receptekért. Kérek
még egy fajta kiegészítő vackot arra az esetre, ha 150 fölé nyomulna a vérnyomi.
A tensiomin lecsap belőle. Szeretném, ha azt szokná meg a szervezetem, hogy
maradjon csak 150 alatt az érték.
Volt osztálytársammal futottam össze kórházban. Azt mondta, hogy ma már nem
méri a vérnyomását. Csak megfogja fülcimpáját. Ha meleg, bevesz csökkentőt, ha
hideg, akkor nincs baj.
Most megfogtam a sajátomat: Nincs baj.
Kedden találkozó a tesókkal. Szerdán leügetünk Tücsivel Zsuzsához. Szombatig
ott leszünk, majd aztán újra jelentkezem.
2009.04.05. 15:27 emmausz
Virágvasárnap
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr405168383
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek