Mickey webnaplója

Úgy látszik, ez az év amolyan orvosos év lesz. Eléggé egymást követően hullunk jobbra-balra, és figyelgetjük, megállítható-e avagy nem az idő előre haladtával egy-egy romlási folyamat. Meglepő módon nemrégiben egy könyvet kaptam olvasásra, orvos írta magáról naplószerűen, és benne foglaltatik a 20. század első felének orvostársadalma, a szerző, Szánásy József aspektusából nézve. Akkor is érdekesnek találnám, ha nem a piaristákhoz járt volna, miként az ugyancsak orvos apja (és én is), és akkor is, ha nem viszi ki a mentő(lovas)kocsi kétszer is az angyalföldi Gömb utcába, ahol Zsuzsa kezdte önálló életét. Szívszorító adalékokat mutat az első világháború és 1919. történéseiről. Összehasonlítást tesz az orosz és a magyar mentalitás között. Leírja, mennyire szívták magukba a legújabb és legjobb technikákat, hogy milyen áldozatos munkát folytattak és folytatnak az orvosok mindmáig. Ír orvos barátjáról, akit egymás után érték a szívrohamok, mígnem egyik végzett is vele. Ír orvos nagybátyjáról, aki cukorbeteg lett (az inzulin feltalálása előtti korban járunk). Ő aztán tudta, mi vár rá. Nem hagyta lábát levágni, számolt és leszámolt a következményekkel, türelemmel szenvedett, míg meg nem halt. Ő volt az, aki egy végső stádiumban lévő rákos betegének a vizsgálata után ennyit mondott neki: Az ön betegségének egyedül a „tűrés olaj a gyógyszere”. Az megértette, és tűrt.
Az íróknak is üzen a szerző. Azt fogalmazza meg, hogy írni roppant könnyű, esetleg pedig elviselhetetlenül nehéz. Könnyű annak írni, aki valamely magában megérlelt gondolatot kívánja közkinccsé tenni. Nehéz annak, akinek feladatául tűzték ki, hogy írjon, de nem képes a téma mögé állni, mert nincs róla mondandója. Egyet lehet érteni ezzel az állásponttal. Az író – mióta létezik ez a mánia – kiírja magából a felgyülemlett gondolatokat, gondolatfoszlányokat, érzéseket, élményeket, megtapasztalásokat.
Ma pl. virágvasárnap van, a természet, mely késésben vala, most minden mulasztását pótolni látszik.
Megszédült a kertünk. Ma hajnalban a rigók nem bírtak magukkal. Mint egy szűnni nem akaró fütyülő vekker, költögettek. Reggelre kipattant a vadcseresznye fehér virága, más fák rügyeket, világoszöld-hajtásokat növesztenek.
A templomban a passiót szerepeltük el szokásosan négyen. MBT-m a legjobb cipőm, de mint ismeretes, ez a cipő nem is cipő, megállni benne nemigen lehet. Előre-hátra illik benne hintázni (de nem passióolvasás közben). Remegni kezdtek a lábaim, így csaltam egy kicsit. Az oltárnak támaszkodtam, hogy levegyem az egyensúlyozás terhét lábamról. Csakugyan használt.
Ma ezek történtek, holnap elmegyek a helyi dokihoz gyógyszer receptekért. Kérek még egy fajta kiegészítő vackot arra az esetre, ha 150 fölé nyomulna a vérnyomi. A tensiomin lecsap belőle. Szeretném, ha azt szokná meg a szervezetem, hogy maradjon csak 150 alatt az érték.
Volt osztálytársammal futottam össze kórházban. Azt mondta, hogy ma már nem méri a vérnyomását. Csak megfogja fülcimpáját. Ha meleg, bevesz csökkentőt, ha hideg, akkor nincs baj.
Most megfogtam a sajátomat: Nincs baj.
Kedden találkozó a tesókkal. Szerdán leügetünk Tücsivel Zsuzsához. Szombatig ott leszünk, majd aztán újra jelentkezem.