Nem tudom, van-e a tücskök, lepkék, különféle bogarak, madarak és pókszabásúak
génállományában földhözlapulásért felelős gén, merthogy a fűkaszák, különféle
fűnyírógépek, és kombájnok megjelenése óta esélyes sincs a túlélésre annak az
állatkának, mely kiemelkedik a talajszintből jobban, mint három cm. Legalábbis
akkor nincs, amikor eljön a fűnyírás ideje.
Mert mi volt idáig?
A füvet a legelésző állatok „nyírták”. Ezek pedig általában elég időt hagytak
az ott élő apróbbaknak arra, hogy megkeressék a menekülés útját. Lényegesen
lassabban közlekedtek, esélyt hagytak a rovaroknak, madaraknak a túlélésre.
Aztán jöttünk mi a technikáinkkal. És eddig csak a talaj egy részéről
beszéltem.
Amikor elrobogó motorcsónakot látok a víz tetején siklani, óhatatlanul belém
hasít átvitt értelemben az, ami a halakra konkrétan és teljesen reális
értelemben vonatkozhat: A hajó és csónakmotor-csavarok beléjük hasítanak, ha a
csavarok örvényében tartózkodnak. Nem tudom, akad-e olyan gén, mely óva inti a
halakat attól, hogy a csónakmotorok csavarjának közlekedési szintjén
haladjanak. Tartok tőle, hogy nem.
Mint autós, egyszer elütöttem egy galambot, mely félholtan vergődött még egy
darabig a nem kívánt találkozásunk után. Az egyirányú és folyamatos forgalom
miatt megállni se tudtam. De ha élőlényekről számokban beszélünk, akkor még
megsaccolni se tudom, hány lepke és más apró szárnyas fejezte be a szélvédőmön
életét. Sündisznót még nem ütöttem el, legalábbis nem tudok róla, de békát már
bizonyára nem egyet, és egyéb rovarokat is tízezrével, amelyek mit sem sejtve
dzsambáztak a flaszteren, mikor elsöpörtem rajta, rajtuk.
Lehet, hogy csak azok a fajok maradnak életben, amelyekben valamelyik gén
fixálja: „betonon, flaszteren nem közlekedünk”. (Földúton se nagyon érdemes a
bringások miatt.)
Egyedül az ember más. Egyesek génállománya arra készteti tulajdonosát, hogy
támadja meg embertársát, fossza meg mindenétől, amije csak van, s később
fizettesse meg vele azt is, amije most nincs. Mások génállománya arra van
beállítva, hogy ossza meg mindenét a többiekkel, amije csak van, mert megosztás
hiányában maga is boldogtalan marad, mégpedig előbb-utóbb teljesen és
véglegesen.
2009.05.23. 15:38 emmausz
A túlélésért felelős gén
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr985168447
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek