Mickey webnaplója

– Ki mit tud. A tévécsatornák között válogatva legtöbbször a „jó reggelt”-hez szól a zene is: a mezzóra megyek rá. Ha ízlésemnek megfelelő a zene, maradok ott, akár munkába indulásig. Ha nem nekem való, átkapcsolok a Hír tévére. Ha értelmes és engem érdeklő párbeszédet sugároznak, maradok, ha nem, továbblépek az Echóra. Elég sűrűn rámegyek a 700-asok klubjára is. Itt (ATV), ha jól emlékszem, metodisták vezetik elő az általuk követett utat mindenféle példákkal. Ha ezek közül egyik se ad elfogadható műsort, megyek a Dunára. Napközben, délután, ha eléülök az adóknak, szintén zenét hallgatok a mezzón, de ha nem tetszik, inkább egy jó focimeccs előtt időzöm, mint valami szamár történet előtt.
Persze legjobb kiülni az erkélyre, és belehallgatni a természet elsuttogott szavaiba, beleszagolni az éppen virágzó hárs illatába és belebambulni a zöld vegetációba. Az égből is jó nagy darab látszik. Sajnos elég sok kondenzcsík nyugtalanítja az ég megejtő szépségét. Inkább a felhőket nézném, mint az égi csigákat, amint lassan előrehaladva megnyáladzzák a maguk mögött hagyott légifolyosót. Rájuk szólnék, hogy ne szemeteljenek, vagy legalább takarítsanak maguk után, de nem tehetem, arról nem is beszélve, hogy nagy távolságokat már magam is szívesebben teszek meg repülővel, mint autóval közlekedve.
Nyugtalanító, hogy a repülők által okozott légszennyeződés maradandó. Nem tisztítja el onnan semmi (hacsak az esőfelhők nem húzzák le magukkal a szennyezést. De abban a magasságban, 10 km-en?), és a légritka tér is sérülékenyebb, mint a szintünkön megszokott 1 atmoszférás.
Mondanám: erről is a kormány tehet, de nem volna igaz.
Nincs okom dicsérni a kormányt, de nem ő, hanem többnyire mi tehetünk a szemetelésről, mely környezetszennyezésnek az elviseléséhez igen sok türelemre van szükség. Nem a pártok tolták a Dunába a partján rozsdásodó bevásárlókocsit valamelyik üzletközpontból, nem a politikusok szórják tele kupakokkal, sörösdobozokkal a parkokat. Nem ők hagyják ott a kutyasz-t a gyepen, és így tovább. Tegnap ezt láttam a Duna-parton. Lehetne virágos park, a folyóból szivattyúzott vízzel locsolt gyep, sétautak és tiszta levegő. Helyette lepusztult fenyéres, eldobált szemetekkel, szétrugdosott kerítéshálók, rozsdás villanyoszlopok. Már sokaknak talán fel sem tűnik, csak nem értik, mitől van rossz kedvük. Nekem megszokhatatlan pl. az összevissza karcolt ablaküvegek látványa a közlekedési eszközökön.
Mi csináljuk.
Dacból, tehetetlenségünkben. Frusztrálódottságunk termékei ezek.
Más.
Ma az ellenségszeretetről szólt a prédikáció. Ez nem megy érzelmi szinten, de jóakaratúlag igen. Egyszerűen tudatosan nem vagyok személyválogató, hanem végtelen türelmes azokhoz, akik homlokegyenest mást csinálnak, máshogy élnek, viselkednek stb., mint mi, mént én. A nap rájuk ugyanúgy veti sugarát, mint rám, mint ránk.
Egyébként egyes testületek viselkedése adott esetben nem rosszabb, mint az egyes emberé, csak látványosabb, hatásában veszélyesebb, mert hatása kiterjedtebb.
Ha a szakács egy asztaltársaságra eltántoríthatatlan következetességgel rákényszeríti a túlzottan sós ételeket, mert nem ismeri fel, hogy mondjuk saját alacsony vérnyomása emelése miatt sózza el mindnyájunk ételét, sőt talán úgy véli, hogy mindenki őrült, aki nem sózza meg eléggé az ételt. Vagy lehet, hogy minden ételt túlzottan olajosan, zsírosan készít el stb., annak éppúgy hiába mesélünk arról, hogy hagyjon fel a ránk nézve káros következményekkel járó gyakorlatával, mint ahogy eléggé hiába skandáljuk immár évek óta: mondjon le a kormány. Előbbihez az illető elbocsátása, utóbbihoz eredményesen végrehajtott forradalom kell.
Vagy hallatlan türelem. Egyik se könnyű.